Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

gazdaságpolitika
Egy kormányprogram-tervezet 4. pontjához
2009-02-12 18:20

A múlt vasárnap pontokba szedett reformterv negyedik pontja szerint ma a gazdaságpolitikáról, tehát az adóbevételek és gazdasági beavatkozások összehangolásáról írok. A Tudományos Demokrácia Pártja szerint az állam ne akarja a gazdasági folyamatokat meghatározni, hanem a fejlődés katalizátoraként, a szociális szempontok és a piaci érdekek összeegyeztetésével szolgálja a polgárait. A központi hatalom elsődleges feladata stabil jogi és intézményi környezet fenntartása, a törvények betartásának ellenőrzése, illetve a törvény hiányosságaiból eredő előre nem látható negatív jelenségek, válságok elleni föllépés.

A "Tudományos" jelző a párt nevében sokak szerint összeférhetetlen a demokráciával, idősebbeknek fejében a felemás érzéseket :-(borzongást és röhejt :-) keltő tudományos szocializmus leckét idézi föl. Akadt, aki a szcientokrácia utópikus egyoldalúságára gyanakodott, volt, aki a politika és a tudomány összekapcsolása miatt a politológia tudományára asszociált, ezért tartotta hibásnak a jelzőt egy párt számára. Többen elriasztónak találták az egyszerű nyelvezetet váró olvasók számára a magas tudományra utalást. Pedig a névválasztás alapja az, hogy a többi párt fundamentalista elképzeléseivel szemben a TDP a politikai közlések összekapcsolására és ellentmondás-mentességére törekszik (ahogy a tudomány is), de közben nem emel egyetlen elérendő célt sem a többi fölé, annak kizárólagos közjónak nyilvánításával. Mindegyikünknek más-más elképzelése van a közjóról, amit megvalósítani csak úgy tudunk, ha a közösség rendelkezik az együttműködés képességével. Álláspontom szerint az állam legfőbb feladata, hogy ennek az együttműködésnek a feltételeit biztosítsa. Lehetne a párt neve bármi, hisz' nem a név számít, hanem a tartalom. Már tavaly tavasszal (köldöknézegetés címén) írtam a névválasztásról, ígérem, hogy a jövő héten egy hosszabb bejegyzésben ismét összegzem, hogy miért éppen ez a (lassan tíz éve kitalált) név illik a tartalomhoz, de most vissza a gazdaságpolitikához.

Az állampolgárok közjóról vallott elképzelései abban megegyeznek, hogy az átlátható stabilitást és a biztonságos szabadságot tartják fontosnak. Az átlátható stabilitást úgy biztosíthatja az állam, hogy makro-szintű döntéseiről, beavatkozásairól és azok mellékhatásairól is pontos és egyszerű képet ad a polgároknak, hogy azok meghozhassák a mikro-szintű döntéseiket. Az államnak tehát minden döntését és a döntés előkészítését is megfelelően dokumentálnia kell, hogy a választópolgár azok ismeretében válassza meg képviselőit. Az alkotmány szerint a kormány egyes gazdaságpolitikai döntéseivel szemben igen, de az elfogadott kormányprogram szerint hozott döntésekről nem kezdeményezhető népszavazás, ezért szükséges képviseleti demokráciánkban a kormányprogram lehető legpontosabb meghatározása. A TDP kormányprogramjában csakis azokat a célokat határozza meg, amik szerinte a stabilitás legfontosabb feltételei, egyéb területeken a részvételi demokrácia szabályait követve megelégszik a közvetítő szerepével.

A biztonságos szabadság azt jelenti, hogy a törvény szabta kereteket semelyik (állami vagy civil) szervezet, sem pedig a polgár nem lépi át, vagy ha átlépi, az semmiképpen nem maradhat következmények nélkül. A törvényes keretek, a jogbiztonság címén sem szabad a cselekvést jogi formulákkal egyetlen szűk mederbe szorítani. Olyan törvényeket kell hozni, hogy a bárki számára tartós hátrányt vagy azonnali veszélyt jelentő cselekvési formákat ne hagyjuk következmény nélkül, hiszen ilyen esetekben a kialakult helyzet nem visszaállítható. Ám ha a hátrány csak átmeneti, akkor a kártérítés polgári peres úton, távlati veszély esetén pedig civil összefogással orvosolható, ilyen esetekben nincs szükség az államhatalom beavatkozására, legföljebb szolgáltató, közvetítő szereplőként léphet fel.

A külvilág változó kihívásaival szemben az államnak erősíteni kell a magyar gazdaságot. Ennek egyik legfontosabb eleme az, hogy a versenyképességet biztosítsa, de ne csak látszólag és főleg nem a jövő terhére. Látszólagosnak tartok minden olyan állami beavatkozást, amely egy versenyképtelen vállalkozás életben maradását segíti ahelyett, hogy a munkaerő átképzésére költene a hatalom. Természetesen az átképzésekre fordított költségeknek csak akkor van értelme, ha az átképzett munkaerő azután valóban alkalmazottá válik, tehát az átképzések támogatását annak mértékében folyósítsa az állam, amilyen mértékben eredményes. Az átképző tanfolyamot szolgáltató vegyen föl hitelt az átképzésre, az állam pedig csak akkor fizessen, ha az átképzés eredményeként a munkavállalót alkalmazták, akkor viszont már megéri a hitel miatt megemelkedett összeget kifizetni, mert bizonyosan nem ment veszendőbe.

Vannak az országnak elmaradott területei, amelyek verseny- és fejlettségbeli hátrányát csakis a központi kormányzat egyenlítheti ki, ezt a kiegyenlítést kohéziós támogatásnak nevezzük. A jólét mértékéül az adott önkormányzathoz tartozók összjövedelme szolgál, elosztva a lélekszámmal, ez az adott terület jóléti mutatója. Az átlagos jóléti mutató az ország összjövedelme osztva a teljes lélekszámmal. A "szegényebb" önkormányzatok olyan arányban jogosultak a kohéziós támogatásra, amennyivel alacsonyabb a jóléti mutatójuk az átlagosnál. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az átlag fölötti jóléti mutatóval bíró területek biztosítják a forrást, tehát ők abban érdekeltek, hogy ez a terhük csökkenjen, vagyis érdekük, hogy a kohéziós támogatásra jogosult önkormányzatok ne pazarló módon használják föl az állami juttatást. A "gazdagabb" önkormányzatok ezért olyan mértékben dönthetnek a kohéziós támogatás felhasználásáról, amilyen mértékben magasabb a jóléti mutatójuk az átlagosnál. A támogatások tényleges fölhasználásáról tehát azokkal az önkormányzatokkal kell megállapodni (náluk pályázni), amelyek az átlagnál magasabb jóléti mutatóval rendelkeznek. A teljesítés ellenőrzését a központi kormányzat végzi, de csak törvényességi szempontból emelhet kifogást. Ilyen módon érvényesül a szubszidiaritás elve is, tehát a döntés a lehető legalacsonyabb szinten történik. A gazdag-szegény önkormányzatoknak viszont érdekük megállapodást kötni egymással, mert különben a központi kormányzat a saját döntése szerint használhatja föl a kohéziós támogatás azon részét, amire nem születik megállapodás.

A jövedelemadó-terheket addig kell csökkenteni, amíg a tőkéért folyó versenyben versenyképessé nem válik az ország. Versenyképesség alatt most azt értem, hogy a direkt adóelvonás kisebb legyen a versenytársak adóelvonásánál. A tőkemennyiség növelését segíti a vagyon megadóztatása is, hiszen a nagyvagyonok egy részét a tőkepiacon való megjelenésre készteti. Ha pedig a hazai termelés adóterhe alacsonyabb lesz, akkor már tényleg csak a hatékonyságtól függ a versenyképesség. A hazai piac kicsi, ezért a nagyobb hatékonyságú termelőket célszerűbb a külföldi piacok meghódítására késztetni, amit megfelelő ÁFA kulcs meghatározással el lehet érni. A jövedelemadó kulcs csökkenéséből fakadó adóbevétel-csökkenést ellensúlyozza a vagyon megadóztatása, de legfőbb javulást a különféle adó és árkedvezmények megszüntetése hozza.

A rászorulók számára kialakított szociális védőháló kisebb költséggel biztosítja ugyanazt a hatékonyságot, mint a szociális indokkal bevezetett ártámogatás, de erről majd holnap írok...