Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

kincshalmozás
A TDP gazdaságfilozófiája (5)
2010-01-19 13:15

A Tudományos Demokrácia Pártja egy megalapításra váró politikai szervezet, amely a jelenkori magyar pártok által követett indulatos vagy homályba burkolt politizálás helyett gondolatgazdag és világos politikai irányvonalat próbál képviselni. Ennek megalapozására foglaltam össze múlt héten tézisek címmel az eddigi bejegyzéseimben szétszórtan megfogalmazott gazdaságfilozófiai gondolatokat, amikből a követendő gazdaságpolitika következik. Mai bejegyzésemben arról az oktalan kincshalmozásról lesz szó, amelynek súlyos következménye a kapitalizmus ciklikus válsága, de előtte megismétlem a felhívást: Gyülekezzünk!

Aki egyetért a TDP alapelveivel és programjával, illetve az Alapokmány aláírásával alapítóként is kész cselekedni, az fölveheti velem a kapcsolatot e-Mail-ben, a fejléc jobb oldalán levő "Üzenet küldése" feliratú nyomogomb megnyomása után. Bíráló megjegyzéseket is ugyanígy várok...

"A közösség fenntartásának, a fogyasztásnak az alapja a munka, ahogy a tulajdon is egy régebben elvégzett munka ellenértéke, aminek a fogyasztását elhalasztották. A halasztás legfőbb oka, hogy a munka eredményessége ingadozó, így a munkával szerzett jövedelem mennyisége is. Kockázatos azonban a halasztott fogyasztás is, ezért a jövedelemszerző mindig azt a fajta megtakarítást választja, amelyikkel a kockázat a legkisebb (kincshalmozás), vagy a kockázattal arányos jövedelmet szerezhet (tőkésítés). Amennyiben a jövedelmet (vagy annak egyes formáit) egyáltalán nem terhelné adó, akkor a kockázat növekedése oktalan kincshalmozáshoz, azaz a (tőkés) gazdaság visszaeséséhez vezetne." - így írtam röviden.

Kincshalmozás már a kapitalizmus előtti időkben is volt, de a kapitalizmus lényege a termelés és a fogyasztás dinamikus egyensúlya a piacon, nem pedig a vagyon értékőrző kincsformában tartása. Kezdjük egy kissé leegyszerűsített gazdaságtörténettel (elhanyagolva a feudalizmusból örökölt vagyoni egyenlőtlenséget)! Valaha az egyén tevékenysége a termelés és fogyasztás egységét jelentette. A prekapitalista időkben az életben maradást biztosító tevékenység és a fogyasztás egyazon közösségen belül zajlott, a munka nem szigetelődött el a mindennapi léttől. A hatékonyságra törekvés azonban az egyéntől azt követelte, hogy alkalmazkodjon a bevált munkafolyamatokhoz. A hatékonyság specializációt igényelt, miközben térben és időben is eltávolodott a termelés a fogyasztástól. Az elszakadás eredményeként a termelés kockázatosabbá vált (nem lehetett tudni, hogy az áru végül eladható lesz-e önköltségén), amely kockázatot csak értékálló javak felhalmozásával lehetett ellensúlyozni. A tervezés sem sokat segített, hiszen ahhoz egy jövőbeni piaci állapotot kellett volna ismerni. Végül csak az tudott felhalmozni, akinek a termelése sikeres volt. A sikeresek vagyonossá váltak, a sikertelenek elvesztették vagyonukat, nincstelenné váltak.

A nincstelenek és a vagyonosak együttműködése során csak akkor beszélhetünk kényszermentes szerződésről, ha bármelyikük a végtelenségig dönthet úgy, hogy nem köt szerződést. Amennyiben a közösség biztosítja a fizikai létminimumot, akkor a nincstelen (munkás) is csak akkor fogadja majd el a szerződés tartalmát, ha a fáradozásáért kielégítő munkabért garantál a vagyonos (tőkés), hiszen a nincstelennek aközben is biztosítja munkaereje megőrzését a közösség, amíg nem talál munkát (persze közben a adóssága folyamatosan növekszik). A tőkés a munkaszerződés szerint akkor is kénytelen kifizetni a munkást, ha a termelés eredménye sikertelen lesz, tehát kockázatot visel, így csak olyan szerződést ajánl, amely szerint a termelt jószág értékesítési árából újabb tartalékot tud képezni a lehetséges veszteségekre. A szerződéskötés azonban mindkettejüknek érdeke, hiszen ha a tőkés a várakozás közben elfogyasztani kényszerül a vagyonát, akkor csak alacsonyabb hatékonyságú termelést tudnának később folytatni. A végtelen huzavona eredménye pedig két nincstelen lenne, akiknek majd a közösség biztosítja a fizikai létminimumot. A kérdés csak az, hogy miből, ha nincs termelés...

A kapitalizmus olyan termelési mód, amelyben a termelés költségeit a tőkés előlegezi meg és a munkás teremti meg az új értéket. A munkaerő csereértéke (a bér) azonban mindig kevesebb, mint az általa létrehozott új érték (az áru csereértéke), hiszen a tőke kockáztatásának díját is az árbevételből kell fedezni, sőt a közösség által beszedett adó is csak a munka által létrehozott új értékből származhat, különben az adózás a tőkemennyiséget csökkentené, ami alacsonyabb termelési hatékonyságba vetne vissza. A meglevő termelési képességeknek megfelelő hatékonyság csak akkor érhető el, ha a szükséges mennyiségű munka és tőke hajlandóságot mutat az együttműködésre. Amennyiben a munkásnak vagy a tőkésnek (mint személyeknek) kincsformájú megtakarításai is vannak, akkor az együttműködés helyett hosszabb ideig is a tartózkodhatnak a termeléstől, spekulálva és oktalanul felélve az egyébként tőkésíthető vagyonukat.

Amennyiben a kincsformában levő vagyont nem terheli ugyanolyan mértékű adó (sic), mint a hasznos termelésbe is vihető (de nem vitt) vagyontárgyat, akkor a termelés várható visszaesésének képzete a vagyon kincsformába mentését még ezzel az adómentességgel is fokozza, létrehozva a kapitalizmus ciklikus válságait. Keynes világosan látta, hogy a válságokat a termelt javak fölhalmozása (a túltermelés), a kincsképzés okozza, de azzal már nem foglalkozott, hogy a termeléssel (azaz a fogyasztással) arányos adóterhek is megszűnnek a kincsképzésbe menekülve, így pozitív visszacsatolásként erősítik föl a ciklikus lengéseket. A lengéseket lehet csillapítani prociklikus ás anticiklikus állami beavatkozással, de a ciklikus válságok oka alapvetően nem más, mint a nem termelő tulajdon adómentessége.