Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

fiskális
A TDP gazdaságfilozófiája (7)
2010-01-21 14:30

A Tudományos Demokrácia Pártja egy megalapításra váró politikai szervezet, amely a jelenkori magyar pártok által követett indulatos vagy homályba burkolt politizálás helyett gondolatgazdag és világos politikai irányvonalat próbál képviselni. Ennek megalapozására foglaltam össze múlt héten tézisek címmel az eddigi bejegyzéseimben szétszórtan megfogalmazott gazdaságfilozófiai gondolatokat, amikből a követendő gazdaságpolitika következik. Mai bejegyzésemben az állam fiskális és monetáris eszközeiről írok, de előtte megismétlem a felhívást: Gyülekezzünk!

Aki egyetért a TDP alapelveivel és programjával, illetve az Alapokmány aláírásával alapítóként is kész cselekedni, az fölveheti velem a kapcsolatot e-Mail-ben, a fejléc jobb oldalán levő "Üzenet küldése" feliratú nyomogomb megnyomása után. Bíráló megjegyzéseket is ugyanígy várok...

"Az adórendszer abszolút semlegessége azonban csakis monetáris beavatkozási lehetőséget hagyna meg az állam számára, vagyis a jegybank az alapkamat csökkentésével fűthetné csak fel a gazdaság kincshalmozásba torkolló visszaesését. Az alapkamat csökkentése azonban (nullával) korlátozott, ami végső soron kezelhetetlen deflációhoz vezethet. Ennek elkerülésére az adórendszer szektorsemlegessége mellett szükséges a fiskális beavatkozás, ugyanis a fogyasztási adók csökkentése a jövedelemadók egyidejű növelésével (az összadó-teher állandósága mellett) ugyanazt a hatást váltja ki, mint az alapkamat csökkentése, de csakis abban az esetben, amennyiben minden jövedelem, a vagyontartásból származó jövedelem is adóköteles." - így írtam röviden.

A közösség ereje, az állam a gazdasági folyamatokba beavatkozhat, de csak szektorsemleges módon. Azonban ez alól is van kivétel, olyan szektorokat hátrányokkal sújthat vagy előnyökben részesíthet, amelyek a közösségi lét számára károsak vagy kívánatosak. Közösségi károkról és előnyökről van szó, amelyek az egyéni lét szintjén a piaci szereplők számára nem lényegesek, esetleg a termelés egyedi folyamatában láthatatlanok is. Az externáliákról van szó, a piaci folyamat olyan melléktermékeiről, mint például a környezetszennyezés káros és az újdonságok előnyös tulajdonságának elhanyagolása a piaci szereplők részéről. Az egyéni lét szintjén az oktalan kincshalmozásnak mindezek ellenére is lehet értelme (hiszen a kincshalmozás éppen a bizalomvesztés miatt történik), de a kincshalmozás a piaci törvényszerűségek révén gazdasági válsághoz vezet, tehát a közösségnek fel kell lépni ellene, ezért szükséges a vagyoni előnyöket az esetben is terhelő adó akkor is, ha annak haszna nem a piaci folyamatban kockáztatva képződik. De erről már írtam, nem ragozom tovább.

Az oktalan kincshalmozásból következő gazdasági válságok azonban lassú folyamat révén, a stabilitás illúzióját keltve vezetnek katasztrófához, bár kiváltó okuk mindig a rövidtávú stabilitás valamikori megbomlása. A rövidtávú stabilitás megbomlásának valós okai vannak, termelői oldalon egy új technológia vagy fogyasztói oldalon a népességváltozás, ami a gazdaság átrendeződését okozza, rövidtávú instabilitást okozva. Ezt azonban a piac helyrehozza magától is, de a lengés a közösség számára károkat okoz, mert a bizalomvesztés az adóteher ellenére is torkollhat oktalan kincshalmozásba, ugyanis a piaci szereplők a stabilitásban való bizalmukkal arányosan vesznek részt a gazdasági folyamatokban - ha megtehetik.

A bizalomnak két összetevője van, egyik a fiskális bizalom, hogy a termék piacra dobásának idején ugyanolyan mértékben forog a gazdaság kereke, tehát nem esik vissza a kereslet. A másik összetevő pedig a monetáris bizalom, hogy az általános értékmérő (pénzárfolyam és hitelkamat) nem változik jelentősen a gazdasági tevékenység alatt. Mindkét fajta bizalmatlanság rontja a gazdaságban való részvételi hajlamot, tehát a közösség feladata ezt a stabilitást biztosítani. Csak megjegyzem (bár bejegyzéseket tölthetnék meg vele), hogy a gazdaságot egyik szempontból magyarázó Keynes-féle likviditási függvény (a nominális munkabér merevsége mellett) a spekulációs bizalom kiemelését, míg a gazdaságot másik szempontból magyarázó Friedman-féle pénz határhaszon-függvény (pénzillúzió nélkül) a tranzakciós bizalom kiemelését jelenti elméletileg, de a gyakorlatban végső soron mindkét elmélet alapján csökkenthető a bizalomvesztés.

A friedmani és keynesi megoldásokban közös, hogy az állam valamilyen piaci beavatkozással él, a monetáris beavatkozás a piacon lévő pénzmennyiség módosításával befolyásolja a pénz határhasznát, amit tudatos inflációval ellensúlyoz, a fiskális beavatkozás pedig kölcsönből származó (vagy saját) tőkével jelenik meg a piacon, amit szintúgy infláció követ. A ciklikusság ezekben a beavatkozásokban is látható, ami nem okozna problémát, ha a külvilágtól független lehetne a gazdaságunk. Más, a miénknél, nagyobb közösségeknek ugyanis a saját ciklusuk szerint változik a fiskális és monetáris állapotuk, erős külgazdasági függésünk miatt ehhez pedig mindenképpen alkalmazkodnunk kell.

Van azonban az eddigi bejegyzéseimben vázolt gazdasági rendszerben egy kitörési potenciál, amely Magyarország XXI. századi felemelkedéséhez vezethet. Szükséges ehhez a forint stabilitása (kismértékű inflálódása), ami jelenlegi alkotmányos berendezkedés mellett az MNB feladata, de az EURO bevezetése után már ezzel nem lesz gondunk. Marad tehát a fiskális beavatkozás lehetősége. Korszakalkotó előnyt jelentene, ha a Magyarországon adózó vagyon folyamatos és a termelési folyamatoktól független jövedelemadó-bevételt jelentene, tehát akkor is erőt biztosítana a közösségünknek, amikor a termelés visszaesik, ugyanakkor ösztönözne a termelés fenntartására. A termeléssel arányos fogyasztási adó ugyan lecsökkenne, ha a termelés visszaesik, de a két adó kulcsának arányát megváltoztatva biztosítható lenne az állandó adóbevétel.

A közösség adóbevételeinek termelés-független szintje folyamatosan biztosíthatja a természeti csapások elleni védekező potenciált, de bizonyosan a külgazdaságtól kevésbé függő államháztartást is, hiszen a fiskális beavatkozásokhoz nem kell hitelt fölvenni. A kérdés az, hogy a közösség mire fordítsa prosperáló időkben azt az adóbevételét, amit a válságos időkben tényleges gazdasági beruházásokra kell fordítania, hogy a beruházás multiplikátor hatásával fölfűtse a gazdaságot. Természetesen humán beruházásra, de nem a jóléti állam látszatát keltve szétszórni a javakat társadalom tagjai közt, hanem olyan, a kultúrát, tudást és képességeket gyarapító közintézmények, alapítványok létrehozására kell fordítani, melyek évtizedek múlva hoznak termést.

Visszajutottunk végre az aprócska emberhez, aki a beruházásaink igazi célja és értelme, aki talán egy kiválóság génjeit hordozza, de akit a piac embertelensége pusztulni hagyna, ha az adott termelési viszonyok közt a (szülő) munkája értéktelen és a közösség sem biztosítja a fizikai létminimumot. Ha nem hagyjuk, hogy minden megtakarításunkat feleméssze a pillanatnyi vágyunk, csakis akkor emelhetjük föl magunkat, nemzetünket a világ boldogabb népei közé. Ezt bizonyítja a huszadik század hajnalán általánossá tett iskolarendszer példája, amelyből a magyar szellemnek világhírt hozó személyiségek emelkedhettek ki, mindannyiunk büszkeségére. A büszkeség azonban csak akkor jogos, ha szolidaritással párosul, de ez már nem a gazdaságfilozófiához tartozik...