Tudományos Demokrácia Pártja
racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk
szoclib
regi blog



nemzeti színház
Adalék Tokfalvi publicisztikájához
2010-02-13 12:00

Aki azt várná, hogy az esztétikum Duna partján álló sajátosságáról lesz szó, az csalódni fog, hiszen az alábbiakban Shakespeare mondása szerint általánosítva „minden férfi és nő” színházáról, a politikumról írok, válaszul Tokfalvi Elek: Nemzeti csapás című publicisztikájára. A Tokfalvi politikai megfigyelőként jegyzi az írást, az alábbiakban pontosan erről, a megfigyelő, a néző szerepről lesz szó, adalékként az említett csapáshoz.

Adalékként, ugyanis értelmezésem szerint Tokfalvival egyetértünk abban, hogy bármilyen Felsőház kialakítása (a faction-ök hatalmi kivételezettsége) a tagadását jelenti az általános és egyenlő választójognak. Egyetértünk abban, hogy amíg a többség elnyomni igyekszik a kisebbségben levőket, addig a közérdek is sérül. Egyetértünk abban, hogy az inaktívak többségi faction-je (a továbbiakban tábora) buta önérdekből, az aktívak elnyomott táborának tagjai pedig indulatból választanak a közjónak, így hosszabb távon önmaguknak is ártó politikát. Az indulat és a rövidlátó számítás ugyanis valóban egy rulettgolyó véletlenszerű pattogásához teszi hasonlatossá a Magyar Köztársaság útját, amit a rulettkeréken és körülötte levő aprócska barázdák (a pártok belső-külső hatalmi viszonyi) befolyásolnak a közjótól függetlenül.

Nagyon nem értünk viszont egyet abban, hogy mi, civil polgárok a nézőtéren ülve tapssal, vagy kifütyülve értékeljük csupán a politika aktorait, vagy Tokfalvi krupié felszólítása után csakis a tétjeinket tehetjük meg. A gyülekezési jog és a szólási szabadság nem merülhet ki abban, sőt egyáltalán nem az a célja, hogy a polgárok kifütyülhessék vagy irányíthassák a hatalmat, de nem is a nép morgási jogát fogalmazza meg a törvény. A fütyülés zaja a szükséges kommunikációt teszi lehetetlenné, a közvetlen demokrácia a táborok képződése (és indulatra való hajlama) miatt ártalmas, a morgás pedig tartalmatlan indulatközlés, semmi több. A gyülekezési jog értelme és funkciója az új pártok, új politikai aktorok megjelenésének intézményesítése.

Régi vita Tokfalvi barátom és köztem, hogy egy párt alapításának mostanság van-e egyáltalán értelme, hiszen a hatalmi viszonyok olyannyira megkövültek, hogy csak a jelenlegi pártrendszer teljes összeomlása után érdemes egyáltalán próbálkozni. De lássuk csak, milyen katarzist nézhetett végig a tisztelt publikum a 2008 márciusában műsorra tett Népszavazást megtekintve, aminek utolsó előtti felvonása a koalíció szakadása volt (vastaps). De már az első felvonásban, az őszödi erkélyjelenet idején is látszott, hogy itt dráma lesz. A bemutató során néhány szereplő rögtönzött, eltérve a nagy rendező, Machiavelli dagasztotta tábor terveitől. Az LMP rögtönzése volt az egyetlen vonás, amely a modern színházi stílusra emlékeztetett, bevonva a nézőket is. Azonban az ő karakteres játékuk sem mutatott többet az inaktív tábor és az indulatos tábor paródiájánál, mondanivalójuk pedig elég szegényes, vonjuk be a nézőket, L’art pour l’art.

Igaz, a lassan unalomba fulladó közjáték-sorozat fentebb leírt előadása után (ahogy Tokfalvi is írja) fölébredhet a közönség az államimádat/gyűlölet álmából, de ehhez kevés a publicisztikák serege, új választási lehetőség kell, olyan, amit a jelenlegi elit nem kompromittált tagjai vagy gyülekezési jogukkal élő civil polgárok hoznak létre (pártideológia váltással vagy új pártot alakítva). Olyan párt kell, amely pontosan arra a problémára ad egyenes és elfogadható választ, hogy miért előnyös a többségnek is hosszabb távon, ha pillanatnyi érdekeit alárendeli a közérdeknek.

Efféle pártnak a képét fogalmaztam meg jómagam a Tudományos Demokrácia Pártja (könyörgöm, ne a névből ítéljetek!) című blogban, de ilyen választ adó párttá készül válni a Magyar Demokrata Fórum is. Bármelyik közösség (így Magyarország is) követheti persze ideig-óráig a többségi tábor érdeke szerinti, a társadalom valódi természetének ellentmondó politikát, ilyen a demokrácia, de aki nem voluntarista együgyűséggel hisz az akarat erejében, az tudhatja, hogy a töredékesen ismert valóság bizonyosan visszaüt később. Az emberi természet ilyen visszakézből adott pofonját mindaddig kénytelenek elviselni a magyar társadalom tagjai, amíg maguk föl nem lépnek a politika színpadára, kiszorítva az ócska demagóg játékot. Persze nem forradalmi bunkósággal, hanem a távlati érdekeket is számba vevő fölvilágosult polgári tudatossággal.

Politikai megfigyelők helyett legyünk politikai cselekvők!