Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

hídemberek
A bizonytalanság kora
2011-11-20 03:33

162 éve, 1849. november 20-án adták át a Lánchidat, amelynek megvalósítását 1832-ben Széchenyi István kezdeményezte a Hídegylet megalapításával. A Hídegylet három alosztályra tagolása jól mutatja a nagy vállalkozások során megkerülhetetlen szempontokat, a politikai, a műszaki és a pénzügyi lehetőségek és korlátok gondos számbavételének szükségességét. Magyarország jelenlegi kormányának fura csőlátása van, a politikai támogatottságon kívül nem tart semmit fontosnak, a természeti törvényszerűségekkel és a pénzügyi korlátokkal szemben az akarat határtalanságában bízik. Ez voluntarizmus a kétharmad cselekvési  szabadságába beleszédült rémkoppantó brancs filozófiája. Látszólag ők sosem bizonytalanok, rögtönítélnek és azonnal végre is hajtják. Hogy az eredmény bizonytalan? Az más kérdés, ráfogják a nyuszira.

Tegnapi bejegyzésemben elolvasásra ajánlottam A bizonytalanság kora? című cikket, amelyben Hankiss Elemér filozófikus magasságból vizsgálja a sorskérdéseinket. A cikkhez hozzászólók közül kevesen vették észre, hogy a fölidézett kérdéseket megfogalmazó gondolkodók (Kant, Sartre, Camus, Foucault, Szókratész, Jung, Rilke, Derrida) nem az előbbi bekezdésemben említett szűkös gondolatiságú politikai branccsal vitatkoznak, hanem az emberi lét olyan problámáit feszegetik, amelyenek tudatában nem alakult volna ki a jelen helyzet. Ha mi nem akarjuk a jelen hibáit halmozni, akkor talán Széchenyiről, a Hídemberről kellene példát vennünk, aki a kora realitásait felismerte, lehetőséget teremtett és nem álmot kergetett. Efféle hídemberek kellenének manapság is ahhoz, hogy a nemzetünk kilábaljon a bizontalanságból.

Széchenyi volt az, aki önmaga vagy felebarátai egyoldalú szeretete helyett a társas viszony intézményeinek kialakításán munkálkodott. A társas viszonyban a felek nem a közösség által berögzült formába illeszkednek, hanem keresik azt, hogy a társsal együtt miben lehetnek többek eredeti önmagunknál.

Széchenyi volt az, aki nemesi létének lehetőségeit föláldozta a magyar társadalom előremeneteléért, s éppen ezzel teljesítette ki a nemességét a fejlődés irányába. Életünk egyik lehetőségéről való lemondás valójában értékválasztás, azt választjuk, hogy egy másik lehetőséggel élve teljesítjük ki önmagunkat.

Széchenyi volt az, aki ismerve önnön és környezete képességének határait, a megkereste legtehetségesebbeket, hogy azok végezzék a híd tervezését és kivitelezését, a biztosítsák a pénzügyi erőforrásokat, nem pedig az akár hűséges társaira bízta. Attól válhat egy társaság sikeressé, ha tagjai (szabad és felelős döntéshozókként) a közös cél elfogadása után már nem az egyéni sikerességet tartják szem előtt, hanem szerényen (de nem engedelmesen) munkálkodnak a terv sikerén.

Széchenyi elegendően művelt volt ahhoz, hogy a haladó nagyvilághoz mérje magát, ne az áporodott magyar viszonyokhoz. Bátran kockáztatta az úri társaságban fontos jóhírét, de realista óvatossággal mérte fel hogy a megvalósításhoz milyen erőforrások szükségesek. A patópáli erkölcsöt is választhatta volna, esteleg apostoli szónoklatokkal ostorozhatta volna korát (hogy csak a Petőfi megénekelte végletes erkölcsöket említsem), de ő a cselekvést választotta.

Széchenyi szemében a hitel nem a közvetlen elfogyasztásra megszerzett kölcsön, hanem egy cél elérését segítő tőkeerő, amelynek fedezete csakis a már meglévő tulajdonunk lehet. A végcél maradhat a bővebb fogyasztás, de ez csak akkor tartható fenn, ha a lehetőségeinket gondos takarékossággal megőrizzük a szükséges időkre.