![]() | Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk | szoclib regi blog |
Ma délelőtt már írtam a költségvetés bevételi oldaláról,
de manapság a globális verseny kényszere miatt fontosabb feladat a kiadási oldal
csökkentése.
Az állam kiadásainak jelentős részét a pazarló szociális kiadások jelentik, ennek
csökkentése a legsürgetőbb. Az adóteher mérséklésével egyidejűen az ártámogatásokat
és az alanyi jogon járó juttatásokat kell megszüntetni ügyelve, hogy a költségvetés
hiánya továbbra is megfeleljen konvergencia kritériumnak. Az energiahordozók ártámogatásának
megszüntetése a fogyasztáscsökkenést eredményezne, ugyanakkor a veszteségek csökkentésére
kényszerítene keményen, ezért a passzív energia megtakarítási módszerek támogatására
(szigetelés, korszerűsítő beruházások) kell inkább fordítani az addig ártámogatásra
szánt állami források egy részét.
Az alanyi jogon járó kedvezmények megvonása megrázkódtatást okoz az egész társadalomnak,
de az állam csak azt oszthatja el, amit az adózók befizetnek. A költségvetés hiánya
a jövő adózóit terheli, de ha a kevés befizetett adót a valóban rászorulók kapnák
meg a következő bekezdésben olvasható módon, akkor a társadalmunk ismét közösséggé
válhatna. De előtte még egy kis vitriol! Olyanok vagyunk mi, alanyi jogon támogatottak,
mint azok dzsentrik, akik nem adták föl az úri módit. Akkor is a jogainkról harsogunk,
amikor éppen a gyerekünk örökségét tesszük föl egy könnyű lapra. Az államtól követelünk
megélhetést magunknak mi sógor-komák, de az állam csak a tehetségesektől, a kis
Atlaszoktól tudja elvonni számunkra a szajrét. Mi lesz, ha
Atlasz vállat von, ledobja a terhét, és itt hagy bennünket marakodni a koncon
a magyar ugaron?
Akinek összevont jövedelme (munkajövedelmet, a tőkeprofitot és a tulajdonlásból
származó fogyasztási előnyöket együttvéve) meghaladja a szociális létminimum értékét,
annak nincs szüksége segélyre, az ő életminőségét az adóelvonás csökkentése fogja
javítani. Az adómentes sáv bevezetésére azért van szükség, hogy a megtakarításra
még képtelen, de már szociális létminimum fölé emelkedett polgártársaink is megerősödjenek.
Azoknak a bevételét viszont, akiknek az összevont jövedelme kevesebb a törvényben
meghatározott létminimum értékénél, ki kell egészíteni a szociális létminimumra,
de az így kapott juttatásokat összesíteni kell az egyén központi számláján, mint
tartozást. Ezzel a segély és az alacsony munkajövedelmek közti ellentmondás orvosolható,
hiszen a kölcsönné átalakuló támogatás visszafizetendő teherként jelentkezik a később
megszerzett jövedelemmel szemben. Így már nem nevezhető munka nélküli előnynek,
a segélyezett vagyoni gyarapodása a visszafizetésig kizárt, hiszen a felvett kölcsön
a vagyon zálogterhét is jelenti.
Az önkormányzatnak (amelyik településen él az illető) módjában áll az egyéni számlákon
nyilvántartott tartozás egy részét kiegyenlíteni, ha az egyén a közösség számára
hasznos feladatokat végez, természetesen csak olyan mértékben, amennyire az a közösség
számára hasznot jelent. Ugyanígy módjában áll az önkormányzatnak az állami pénzbeli
juttatást természetbeni juttatással helyettesíteni. Ez utóbbi lehetőség ad majd
jogi alapot a monoki képviselőtestület (jelenleg még törvénytelen) határozatához
hasonló feltételes juttatásokhoz.
Eddigi írásaimban azon az állásponton voltam, hogy az egyéni számlán felgyülemlett
tartozás törlesztését akkor kell csak megkezdeni, ha a támogatott jövedelme túllépi
az adómentes sáv határát. Mostanra helyesebbnek tartom, hogy a szociális minimumot
meghaladó jövedelmet elérve azonnal kezdődjön meg a visszafizetési kötelezettség,
ami azt jelenti, hogy a létminimumot meghaladó jövedelemrész valahányad részét kell
visszafizetni törlesztésként. Ezt a megoldást választva nem fogja kioltani a jövedelemszerzésre
való hajlamot a visszafizetési kötelezettség, de egy pillanatra sem hagyja feledni,
hogy ez támogatási forma nem segély, hanem hitel, ahogy erről már április közepén
is írtam.
A kiadásokhoz tartozik az állami tisztviselők, alkalmazottak, politikusok javadalmazása
is, de az már a harmadik oldal.
A délelőtti bejegyzésemre korrektor.blog.hirszerzo.hu
írt egy hozzászólást, amire reagálnom kell. Dőlt betűvel idemásolom az
ő szövegét is:
Sokat spekuláltam a közterhek méltányos elosztásán, és arra a következtetésre jutottam
(most fölveszem a pajzsot, jöhetnek a tojások és paradicsomok), hogy morális alapon
mindenkinek egyformán, jövedelmétől függetlenül kell a rá jutó közterheket vállalni.
Morális kötelezettség arra törekedni, hogy erre képes legyen az ember. Ennek megfelelően
a köztehernek semmilyen személyes egzisztenciális adattal nem kell arányosnak lennie.
A sok spekulálásnak van egy nagy hátránya, hogy az ember nem tud elszakadni
az előfeltételektől, a saját morális kötöttségeitől. A vita, a párbeszéd többet
segít a helyes következtetés megtalálásában, persze csak akkor van lehetőség vitára,
ha a morális alapok, a közös nyelv már megvan. A közösségben a morál éppen arra
szolgál, hogy az egyedi helyzetekre se adjanak váratlan, hanem egyszerű szabályokhoz
illeszkedő válaszokat a közösség tagjai. A morál tehát a közösséghez tartozók összetartó
ereje. Nem hiszem, hogy tojásokkal és paradicsomokkal meggyőzhető lenne a moralizáló
ember, de az érvek előtt kénytelen lesz meghajolni.
Példának képzeljünk egy csoportot, amelyben akadnak cingár, jól táplált és kifejezetten
atléta testalkatú emberek. A közös feladat egy teherautónyi cement lepakolása, mindenkire
egy cementes zsák jut. Morálisan ugyebár mindenki lekap egy zsákot, és meg lesz
oldva a feladat. A probléma csak az, hogy amíg az atléták fütyörészve hajtják végre
a feladatot, addig a cingár testalkatú emberek sérvet kapnának. Ez a megoldás ugyanis
a darabszám szempontjából volt csupán egyenlő elosztás, de nem az erőfeszítés szempontjából.
A moralizáló gondolkodás mindig leegyszerűsít, és gyakran esik abba a hibába, hogy
valamilyen véletlenszerűen kiragadott jellemző, példánkban a zsákok darabszáma és
az emberek darabszáma szerint szabályozza az elosztást, ahelyett, hogy feltárná
a lényeget, hogy a képességével arányos erőfeszítést kifejtve a csoport minden tagja
egyformán elfárad. Ha ez utóbbi egyenlőségét követeljük meg a csoport tagjaitól,
akkor a csoport stabilitása nőni fog, senki nem kap sérvet, a többet teljesítők
tekintélye pedig nő. Valahogy így oldandó meg a közteherviselés is. Az állam működéséhez
szükséges erőforrásokhoz az egyénnek a képességével, azaz a jövedelmével és vagyonával
arányosan kellene hozzájárulni. Ahogy ezt az Alkotmány is kimondja...
Persze ez nem hazai probléma, inkább általános, és nem elég, ha egy adórendszer
morálisan megalapozott, működőképesnek is kell lennie. Azért írom le mégis, mert
sok esetben morális alapon próbálják megindokolni egyik vagy másik közteherviselési
rendszer alkalmazását. Szvsz a létező rendszerek közül egyik sem megalapozott morálisan.
A fenti kijelentésekkel az a legfőbb probléma, hogy nem segítenek közelebb
jutni a megoldáshoz, csak a szó szaporodik. Valamilyen általában vett morálról beszél
a hoszzászóló, pedig tudható, hogy ahány csoport, annyiféle morál. Igaz ugyan, hogy
semelyik morál sem elegendő a megalapozáshoz, de valamilyen morál viszont kell a
közösség összetartásához, hiszen a közös cselekvés idején nincs már idő logokai
okfejtésekre, hanem egyfajta leegyszerűsítő formula teszi a közösséget erőssé, ez
a közösségi morál vagy erkölcs. Ostobaság, hogy a földön létező rendszerek egyike
sincs megalapozva morálisan, hiszen akkor nem lehetne több évszázada stabil ország,
pedig akad egypár. Legföljebb ezen társadalmak a morális megalapozása nem a hozzászóló
szája íze szerinti...