Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

Ma délelőtt már írtam a költségvetés bevételi oldaláról, de manapság a globális verseny kényszere miatt fontosabb feladat a kiadási oldal csökkentése.

Az állam kiadásainak jelentős részét a pazarló szociális kiadások jelentik, ennek csökkentése a legsürgetőbb. Az adóteher mérséklésével egyidejűen az ártámogatásokat és az alanyi jogon járó juttatásokat kell megszüntetni ügyelve, hogy a költségvetés hiánya továbbra is megfeleljen konvergencia kritériumnak. Az energiahordozók ártámogatásának megszüntetése a fogyasztáscsökkenést eredményezne, ugyanakkor a veszteségek csökkentésére kényszerítene keményen, ezért a passzív energia megtakarítási módszerek támogatására (szigetelés, korszerűsítő beruházások) kell inkább fordítani az addig ártámogatásra szánt állami források egy részét.

Az alanyi jogon járó kedvezmények megvonása megrázkódtatást okoz az egész társadalomnak, de az állam csak azt oszthatja el, amit az adózók befizetnek. A költségvetés hiánya a jövő adózóit terheli, de ha a kevés befizetett adót a valóban rászorulók kapnák meg a következő bekezdésben olvasható módon, akkor a társadalmunk ismét közösséggé válhatna. De előtte még egy kis vitriol! Olyanok vagyunk mi, alanyi jogon támogatottak, mint azok dzsentrik, akik nem adták föl az úri módit. Akkor is a jogainkról harsogunk, amikor éppen a gyerekünk örökségét tesszük föl egy könnyű lapra. Az államtól követelünk megélhetést magunknak mi sógor-komák, de az állam csak a tehetségesektől, a kis Atlaszoktól tudja elvonni számunkra a szajrét. Mi lesz, ha Atlasz vállat von, ledobja a terhét, és itt hagy bennünket marakodni a koncon a magyar ugaron?

Akinek összevont jövedelme (munkajövedelmet, a tőkeprofitot és a tulajdonlásból származó fogyasztási előnyöket együttvéve) meghaladja a szociális létminimum értékét, annak nincs szüksége segélyre, az ő életminőségét az adóelvonás csökkentése fogja javítani. Az adómentes sáv bevezetésére azért van szükség, hogy a megtakarításra még képtelen, de már szociális létminimum fölé emelkedett polgártársaink is megerősödjenek.

Azoknak a bevételét viszont, akiknek az összevont jövedelme kevesebb a törvényben meghatározott létminimum értékénél, ki kell egészíteni a szociális létminimumra, de az így kapott juttatásokat összesíteni kell az egyén központi számláján, mint tartozást. Ezzel a segély és az alacsony munkajövedelmek közti ellentmondás orvosolható, hiszen a kölcsönné átalakuló támogatás visszafizetendő teherként jelentkezik a később megszerzett jövedelemmel szemben. Így már nem nevezhető munka nélküli előnynek, a segélyezett vagyoni gyarapodása a visszafizetésig kizárt, hiszen a felvett kölcsön a vagyon zálogterhét is jelenti.

Az önkormányzatnak (amelyik településen él az illető) módjában áll az egyéni számlákon nyilvántartott tartozás egy részét kiegyenlíteni, ha az egyén a közösség számára hasznos feladatokat végez, természetesen csak olyan mértékben, amennyire az a közösség számára hasznot jelent. Ugyanígy módjában áll az önkormányzatnak az állami pénzbeli juttatást természetbeni juttatással helyettesíteni. Ez utóbbi lehetőség ad majd jogi alapot a monoki képviselőtestület (jelenleg még törvénytelen) határozatához hasonló feltételes juttatásokhoz.

Eddigi írásaimban azon az állásponton voltam, hogy az egyéni számlán felgyülemlett tartozás törlesztését akkor kell csak megkezdeni, ha a támogatott jövedelme túllépi az adómentes sáv határát. Mostanra helyesebbnek tartom, hogy a szociális minimumot meghaladó jövedelmet elérve azonnal kezdődjön meg a visszafizetési kötelezettség, ami azt jelenti, hogy a létminimumot meghaladó jövedelemrész valahányad részét kell visszafizetni törlesztésként. Ezt a megoldást választva nem fogja kioltani a jövedelemszerzésre való hajlamot a visszafizetési kötelezettség, de egy pillanatra sem hagyja feledni, hogy ez támogatási forma nem segély, hanem hitel, ahogy erről már április közepén is írtam.

A kiadásokhoz tartozik az állami tisztviselők, alkalmazottak, politikusok javadalmazása is, de az már a harmadik oldal.


A délelőtti bejegyzésemre korrektor.blog.hirszerzo.hu írt egy hozzászólást, amire reagálnom kell. Dőlt betűvel idemásolom az ő szövegét is:


Sokat spekuláltam a közterhek méltányos elosztásán, és arra a következtetésre jutottam (most fölveszem a pajzsot, jöhetnek a tojások és paradicsomok), hogy morális alapon mindenkinek egyformán, jövedelmétől függetlenül kell a rá jutó közterheket vállalni. Morális kötelezettség arra törekedni, hogy erre képes legyen az ember. Ennek megfelelően a köztehernek semmilyen személyes egzisztenciális adattal nem kell arányosnak lennie.

A sok spekulálásnak van egy nagy hátránya, hogy az ember nem tud elszakadni az előfeltételektől, a saját morális kötöttségeitől. A vita, a párbeszéd többet segít a helyes következtetés megtalálásában, persze csak akkor van lehetőség vitára, ha a morális alapok, a közös nyelv már megvan. A közösségben a morál éppen arra szolgál, hogy az egyedi helyzetekre se adjanak váratlan, hanem egyszerű szabályokhoz illeszkedő válaszokat a közösség tagjai. A morál tehát a közösséghez tartozók összetartó ereje. Nem hiszem, hogy tojásokkal és paradicsomokkal meggyőzhető lenne a moralizáló ember, de az érvek előtt kénytelen lesz meghajolni.
Példának képzeljünk egy csoportot, amelyben akadnak cingár, jól táplált és kifejezetten atléta testalkatú emberek. A közös feladat egy teherautónyi cement lepakolása, mindenkire egy cementes zsák jut. Morálisan ugyebár mindenki lekap egy zsákot, és meg lesz oldva a feladat. A probléma csak az, hogy amíg az atléták fütyörészve hajtják végre a feladatot, addig a cingár testalkatú emberek sérvet kapnának. Ez a megoldás ugyanis a darabszám szempontjából volt csupán egyenlő elosztás, de nem az erőfeszítés szempontjából. A moralizáló gondolkodás mindig leegyszerűsít, és gyakran esik abba a hibába, hogy valamilyen véletlenszerűen kiragadott jellemző, példánkban a zsákok darabszáma és az emberek darabszáma szerint szabályozza az elosztást, ahelyett, hogy feltárná a lényeget, hogy a képességével arányos erőfeszítést kifejtve a csoport minden tagja egyformán elfárad. Ha ez utóbbi egyenlőségét követeljük meg a csoport tagjaitól, akkor a csoport stabilitása nőni fog, senki nem kap sérvet, a többet teljesítők tekintélye pedig nő. Valahogy így oldandó meg a közteherviselés is. Az állam működéséhez szükséges erőforrásokhoz az egyénnek a képességével, azaz a jövedelmével és vagyonával arányosan kellene hozzájárulni. Ahogy ezt az Alkotmány is kimondja...

Persze ez nem hazai probléma, inkább általános, és nem elég, ha egy adórendszer morálisan megalapozott, működőképesnek is kell lennie. Azért írom le mégis, mert sok esetben morális alapon próbálják megindokolni egyik vagy másik közteherviselési rendszer alkalmazását. Szvsz a létező rendszerek közül egyik sem megalapozott morálisan.

A fenti kijelentésekkel az a legfőbb probléma, hogy nem segítenek közelebb jutni a megoldáshoz, csak a szó szaporodik. Valamilyen általában vett morálról beszél a hoszzászóló, pedig tudható, hogy ahány csoport, annyiféle morál. Igaz ugyan, hogy semelyik morál sem elegendő a megalapozáshoz, de valamilyen morál viszont kell a közösség összetartásához, hiszen a közös cselekvés idején nincs már idő logokai okfejtésekre, hanem egyfajta leegyszerűsítő formula teszi a közösséget erőssé, ez a közösségi morál vagy erkölcs. Ostobaság, hogy a földön létező rendszerek egyike sincs megalapozva morálisan, hiszen akkor nem lehetne több évszázada stabil ország, pedig akad egypár. Legföljebb ezen társadalmak a morális megalapozása nem a hozzászóló szája íze szerinti...