TDP - tartópillérek

Stumpf István cikkét olvasva megpróbálom értelmezni az olvasott elvárás-halmazt. A szerző többes szám első személye (megítélésünk, megfogalmazunk, meggyőződésünk) pártos gondolkodásra vall, tehát nem tudományos elemzésnek, hanem politikai nyilatkozatnak fogom föl a szöveget. A szerző Fideszhez való kötődése miatt pedig a Fidesz-párttézisek ismertetésének.

Kissé meglepett a hármas fölsorolásban a "piacok" szó használata, a többes szám. Úgy látszik, hogy a szerző a pénzpiacot, és a különböző áruk piacát szétválasztja. Persze emiatt felmerül az a kérdés, hogy a forint ez esetben mennyire marad általános értékmérő, de a teljes cikket ismerve belátom, hogy szó sincs általános értékről. A pénz értékmérő szerepét továbbra is szabadon torzíthatja a burjánzó ártámogatások rendszere az állam bölcsességétől és alkukötő képességétől függően.

A szerző szerint olyan új gazdaság és társadalompolitikai stratégia kell, amely megszünteti a piaci érdekek korlátlan érvényesülését. Azt állítja a szerző, hogy az elmúlt 16 évben korlátlanul érvényesült az által egydimenziósnak nevezett nézőpont, ami alapvetően nem igaz. A szovjet piacról való visszahúzódás, amely tönkretette a magyar ipart, a teljesítménytől független kárpótlás, amely a nem tőkés tulajdonosi réteget létrehozta, a háztartási fűtőolaj torz ártámogatása, amely az olajszőkítéshez vezetett; a háttéralkukkal szürkített gazdaság, amely az adómorált tette zárójelbe, a szavazatmaximáló való állami osztogatás, amely a hiányt elviselhetetlen mértékben növelte, mind-mind a piaci törvényszerűségeknek ellentmondó politikai indíttatású döntések voltak.

A szöveg I...III. pontjában mégis a piaci logika abszolutizálását bírálja a szerző, ami a fentebb említettek is sántít, de az már alapvetően nem igaz, hogy ez a logika "erőforrásokat vont el mind az államtól, mind a családoktól, s ezzel megnehezítette ennek a két tartópillérnek a társadalmi integratív működését". Ugyanis az erőforrásokat az állam vonta el a piaci szereplőktől és a családok jövedelemszerzőitől, hogy aztán egy verseny- és rászorultság-ellenes logika szerint ossza vissza pazarló módon.

A IV. pontban felmerül a kérdés, hogy van-e fizetőképes kereslet az állami szolgáltatásokra, azaz a családok zöme számára elviselhetők-e a határtalanul növekvő állami terhek. A válasz nemleges, de arra már nem futja a szerző erejéből, hogy feltegye a következő kérdést, hogy amennyiben az állami szolgáltatásokat fenntartja, akkor ki fizesse ennek költségeit, azaz ki adózzon többet. Említi ugyan a külföldi tőke mentességének megszüntetését, de ez csak akkor hozhatna bevételt, ha a külföldi tőke nem találna más országban kedvezőbb feltételeket.

Az V. pontban a szerző minden felelősséget a 2002-től hatalomra jutott kormányokra hárít, nem tesz különbséget a gyakorlati felelősség és az erkölcsi felelősség között. Erkölcsi felelősség ugyanis a Fideszt terheli, hiszen a 2000-től kezdődő osztogatást a párt akkor is tovább erőltette, amikor már nyilvánvaló volt az állítás hazug volta. Az erkölcsi felelősség azért terheli az ellenzéki pártot, mert nem valós hibákat említve, és nem valós megoldásokat javasolva egy irreális cselekvéssorozatba hajszolta bele a hatalmon levőket. A kormánypártok gyakorlati felelőssége tagadhatatlan a gyengeségük miatt, de erkölcsileg csak annyiban lennének felelősek, amennyiben a Fidesz nem lázította volna a társadalmat az eszement osztogatásra.

A piacelvű magyarázatok helyett a VI. pontban megismerkedünk a komprehenzív [magától értetődő] és ugyanakkor plurális [többféle] modell igényességével. Nem szükséges eszerint, hogy a magyarázat bármiféle logikán belül maradjon, a lényeget a maga teljességében kell fölfogni (mint az indián bölcsességeket), vigyázva persze arra, hogy ne legyen kitüntetett elv a közgazdasági, helyette inkább szociális és fiskális egyensúlyt egyszerre valósítsunk meg valahogy. Sokat elárult erről eddig is a Fidesz politikai cselekvése, de lássuk a medvét!

A VII. pontban a szerző megnevezi a további változtatási irányok legtöbbjének megvalósításához szükséges források alapját, a multinacionális tőkével kötendő alkut, ez ugyanis "a tőkének is érdeke, hiszen egy szociális feszültségektől terhelt társadalom előbb-utóbb nem lesz jó terep a gazdaság számára sem." Ennek fényében már érthetővé válik, hogy a Fidesz miért mondta, hogy "rosszabbul élünk, mint négy éve". Érthető, hogy miért szította szociális feszültségeket. Azért, hogy a tőkének utána föl tudja ajánlani a feszültségek csökkentését. Persze a szerző leírja azt is, hogy "piac a maga logikája szerint érzéketlen maradt a kormányzat és a családok errőforrásproblémái iránt". Ha ez igaz, akkor tudva, hogy a világgazdaságban, a globális piacon Magyarország mindössze töredékrészt képvisel, nehéz lesz alkut kötni a globális tőkével. Ha csak az erőforrás-problémáit ajánlja föl vagy a szociális feszültségek okozta következményekkel fenyeget az állam, akkor a tőkés egyszerűen továbbáll. Még a hazai tőkés is!

Másodszorra egy nemzeti tőkeprotekcionizmust vázol föl a szerző. Elfeledi, hogy a hazai tőke kivételezett helyzete azt eredményezi, hogy a nemzetközi tőke kivonul, a hazai tőkések pedig a valódi tőkeverseny hiánya miatt alacsonyabb minőségű termelés mellett is megszerzik ugyanazt a profitot, tehát az ország versenyképessége tovább romlik.

A harmadik célszerű irány a szerző szerint az uniós források protekcionalista elosztásáról szól, tehát nem a beruházás minősége, olcsósága lesz az elsődleges szempont, hanem a magyar tulajdonos megléte. Tudomásom szerint az Európai Unió célja a támogatásokkal elsősorban az, hogy a beruházások eredménye maradjon az adott országban, nem pedig a profit. Nem a profit kommunisztikus újraelosztása az EU célja, hanem az infrastrukturális hátrányok megszüntetése, hogy ugyanolyan lehetőség legyen a fejlődésre Unió bármely országában. Lehet, hogy Európában bevett gyakorlat a protekcionalizmus, de bevett gyakorlat a tőke szabad áramlása is.

A negyedik irány ismét forrásigények biztosításáról beszél, de nem említi, hogy ezeket a forrásigényeket ki biztosítja. Gondolom az erőforrás-problémák hallatán sírva fakadó vagy a szociális feszültségek rémétől beijedt tőkés, aki nem tud külföldön profitlehetőséget szerezni, mert nincs képessége hozzá. Marad tehát az akarnok állam, a legyengült piac és az élet átpolitizálásával megnyomorított családok, mint a három tartóoszlop.

Valami halvány fénysugarat kínál ötödszörre a szerző, hiszen kimondja, hogy a közteherviselés szerkezetét is módosítani kell "megkülönböztetés nélkül és progresszív jelleggel", ami elég semmitmondó kijelentés, pedig ez lenne a megoldás lényege. Mit ne különböztessünk meg mitől? Mennyire legyen progresszív?

Hatodszor, módosítandó az újraelosztás szerkezete, úgy, hogy a társadalmi lét fenntartása előnyt élvezzen, közülük is elsősorban az oktatás és egészség - így értendő magyarul a szerző hasonló mondata. Persze az átgondolatlan egyoldalúság itt is kitűnik, hiszen a magas szinten kioktatott munkaerő úgy fogja itthagyni a perifériás belterjességet, ahogy a tőke is elmenekül, ha a szerző állami álmai megvalósulnak. Maradnak a tehetetlenek, nekik valóban egy hathatós egészségügyre lesz szükségük, mert vagy belerokkannak a magyar tőke ostoba támogatásába, vagy eleve depresszióba esve lesznek leszázalékoltak.

A hetedik irány már egyértelműen egy biankó társadalmi szerződésről szól, aminek érdekében valamit tenni kell a mai és jövőbeli nyugdíjasok biztonságáért. Érdekükben növelni kell a foglalkoztatás mértékét és idejét. De hol marad a foglalkoztatottak érdeke ebből a szerződésből, amit ugye elsősorban velük kéne elfogadtatni?

Azzal, hogy az egydimenziós liberális doktrinát ostorozza, a szerző jól elfedi a lényeget. Tartalmatlan és a következményekre fittyet hányó szöveget olvashattunk mi olvasók, a többször idézett Hayek teljes félreértésével fűszerezve. Pedig a Fidesz eddigi demagóg ámokfutására jobban vonatkozik Hayek intelme:

...ha ezeket a tradíciókat az ésszerűség mibenlétéről szóló, végig nem gondolt nézetek okán (amelyekből aztán könnyen adódhatik a naturalisztikus tévedés) elvetnénk, az emberiség igen nagy részét szegénységre és halálra ítélnénk. Csak akkor van jogunk és feltehetőleg némi kompetenciánk annak vizsgálatára, hogy mi lehet a helyes és a jó, ha már ezekkel a tényekkel teljes mértékben szembenéztünk. Miközben a tények maguk sohasem határozzák meg, hogy mi a helyes, az ésszerűre, a helyesre és a jóra vonatkozó megalapozatlan nézetek megváltoztathatják a tényeket és a körülményeket, amelyek közepette élünk; elpusztíthatják, talán mindörökre, nemcsak a fejlett egyéneket, épületeket, művészeteket és városokat (melyekről régóta tudjuk, hogy a különféle morálok és ideológiák romboló hatalmával szemben védtelenek), hanem azokat a hagyományokat, intézményeket és kapcsolatokat is, amelyek nélkül ezek a teremtmények aligha jöhettek volna létre és aligha teremthetők újjá.