![]() | Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk | szoclib regi blog |
Stumpf István cikkét
olvasva megpróbálom értelmezni az olvasott elvárás-halmazt. A szerző többes szám
első személye (megítélésünk, megfogalmazunk, meggyőződésünk) pártos gondolkodásra
vall, tehát nem tudományos elemzésnek, hanem politikai nyilatkozatnak fogom föl
a szöveget. A szerző Fideszhez való kötődése miatt pedig a Fidesz-párttézisek ismertetésének.
Kissé meglepett a hármas fölsorolásban a "piacok" szó használata, a többes szám.
Úgy látszik, hogy a szerző a pénzpiacot, és a különböző áruk piacát szétválasztja.
Persze emiatt felmerül az a kérdés, hogy a forint ez esetben mennyire marad általános
értékmérő, de a teljes cikket ismerve belátom, hogy szó sincs általános értékről.
A pénz értékmérő szerepét továbbra is szabadon torzíthatja a burjánzó ártámogatások
rendszere az állam bölcsességétől és alkukötő képességétől függően.
A szerző szerint olyan új gazdaság és társadalompolitikai stratégia kell, amely
megszünteti a piaci érdekek korlátlan érvényesülését. Azt állítja a szerző, hogy
az elmúlt 16 évben korlátlanul érvényesült az által egydimenziósnak nevezett nézőpont,
ami alapvetően nem igaz. A szovjet piacról való visszahúzódás, amely tönkretette
a magyar ipart, a teljesítménytől független kárpótlás, amely a nem tőkés tulajdonosi
réteget létrehozta, a háztartási fűtőolaj torz ártámogatása, amely az olajszőkítéshez
vezetett; a háttéralkukkal szürkített gazdaság, amely az adómorált tette zárójelbe,
a szavazatmaximáló való állami osztogatás, amely a hiányt elviselhetetlen mértékben
növelte, mind-mind a piaci törvényszerűségeknek ellentmondó politikai indíttatású
döntések voltak.
A szöveg I...III. pontjában mégis a piaci logika abszolutizálását bírálja a szerző,
ami a fentebb említettek is sántít, de az már alapvetően nem igaz, hogy ez a logika
"erőforrásokat vont el mind az államtól, mind a családoktól, s ezzel megnehezítette
ennek a két tartópillérnek a társadalmi integratív működését". Ugyanis az erőforrásokat
az állam vonta el a piaci szereplőktől és a családok jövedelemszerzőitől, hogy aztán
egy verseny- és rászorultság-ellenes logika szerint ossza vissza pazarló módon.
A IV. pontban felmerül a kérdés, hogy van-e fizetőképes kereslet az állami szolgáltatásokra,
azaz a családok zöme számára elviselhetők-e a határtalanul növekvő állami terhek.
A válasz nemleges, de arra már nem futja a szerző erejéből, hogy feltegye a következő
kérdést, hogy amennyiben az állami szolgáltatásokat fenntartja, akkor ki fizesse
ennek költségeit, azaz ki adózzon többet. Említi ugyan a külföldi tőke mentességének
megszüntetését, de ez csak akkor hozhatna bevételt, ha a külföldi tőke nem találna
más országban kedvezőbb feltételeket.
Az V. pontban a szerző minden felelősséget a 2002-től hatalomra jutott kormányokra
hárít, nem tesz különbséget a gyakorlati felelősség és az erkölcsi felelősség között.
Erkölcsi felelősség ugyanis a Fideszt terheli, hiszen a 2000-től kezdődő osztogatást
a párt akkor is tovább erőltette, amikor már nyilvánvaló volt az állítás hazug volta.
Az erkölcsi felelősség azért terheli az ellenzéki pártot, mert nem valós hibákat
említve, és nem valós megoldásokat javasolva egy irreális cselekvéssorozatba hajszolta
bele a hatalmon levőket. A kormánypártok gyakorlati felelőssége tagadhatatlan a
gyengeségük miatt, de erkölcsileg csak annyiban lennének felelősek, amennyiben a
Fidesz nem lázította volna a társadalmat az eszement osztogatásra.
A piacelvű magyarázatok helyett a VI. pontban megismerkedünk a komprehenzív [magától
értetődő] és ugyanakkor plurális [többféle] modell igényességével. Nem szükséges
eszerint, hogy a magyarázat bármiféle logikán belül maradjon, a lényeget a maga
teljességében kell fölfogni (mint az indián bölcsességeket), vigyázva persze arra,
hogy ne legyen kitüntetett elv a közgazdasági, helyette inkább szociális és fiskális
egyensúlyt egyszerre valósítsunk meg valahogy. Sokat elárult erről eddig is a Fidesz
politikai cselekvése, de lássuk a medvét!
A VII. pontban a szerző megnevezi a további változtatási irányok legtöbbjének megvalósításához
szükséges források alapját, a multinacionális tőkével kötendő alkut, ez ugyanis
"a tőkének is érdeke, hiszen egy szociális feszültségektől terhelt társadalom előbb-utóbb
nem lesz jó terep a gazdaság számára sem." Ennek fényében már érthetővé válik, hogy
a Fidesz miért mondta, hogy "rosszabbul élünk, mint négy éve". Érthető, hogy miért
szította szociális feszültségeket. Azért, hogy a tőkének utána föl tudja ajánlani
a feszültségek csökkentését. Persze a szerző leírja azt is, hogy "piac a maga logikája
szerint érzéketlen maradt a kormányzat és a családok errőforrásproblémái iránt".
Ha ez igaz, akkor tudva, hogy a világgazdaságban, a globális piacon Magyarország
mindössze töredékrészt képvisel, nehéz lesz alkut kötni a globális tőkével. Ha csak
az erőforrás-problémáit ajánlja föl vagy a szociális feszültségek okozta következményekkel
fenyeget az állam, akkor a tőkés egyszerűen továbbáll. Még a hazai tőkés is!
Másodszorra egy nemzeti tőkeprotekcionizmust vázol föl a szerző. Elfeledi,
hogy a hazai tőke kivételezett helyzete azt eredményezi, hogy a nemzetközi tőke
kivonul, a hazai tőkések pedig a valódi tőkeverseny hiánya miatt alacsonyabb minőségű
termelés mellett is megszerzik ugyanazt a profitot, tehát az ország versenyképessége
tovább romlik.
A harmadik célszerű irány a szerző szerint az uniós források protekcionalista
elosztásáról szól, tehát nem a beruházás minősége, olcsósága lesz az elsődleges
szempont, hanem a magyar tulajdonos megléte. Tudomásom szerint az Európai Unió célja
a támogatásokkal elsősorban az, hogy a beruházások eredménye maradjon az adott országban,
nem pedig a profit. Nem a profit kommunisztikus újraelosztása az EU célja, hanem
az infrastrukturális hátrányok megszüntetése, hogy ugyanolyan lehetőség legyen a
fejlődésre Unió bármely országában. Lehet, hogy Európában bevett gyakorlat a protekcionalizmus,
de bevett gyakorlat a tőke szabad áramlása is.
A negyedik irány ismét forrásigények biztosításáról beszél, de nem említi,
hogy ezeket a forrásigényeket ki biztosítja. Gondolom az erőforrás-problémák hallatán
sírva fakadó vagy a szociális feszültségek rémétől beijedt tőkés, aki nem tud külföldön
profitlehetőséget szerezni, mert nincs képessége hozzá. Marad tehát az akarnok állam,
a legyengült piac és az élet átpolitizálásával megnyomorított családok, mint a három
tartóoszlop.
Valami halvány fénysugarat kínál ötödszörre a szerző, hiszen kimondja,
hogy a közteherviselés szerkezetét is módosítani kell "megkülönböztetés nélkül és
progresszív jelleggel", ami elég semmitmondó kijelentés, pedig ez lenne a megoldás
lényege. Mit ne különböztessünk meg mitől? Mennyire legyen progresszív?
Hatodszor, módosítandó az újraelosztás szerkezete, úgy, hogy a társadalmi
lét fenntartása előnyt élvezzen, közülük is elsősorban az oktatás és egészség -
így értendő magyarul a szerző hasonló mondata. Persze az átgondolatlan egyoldalúság
itt is kitűnik, hiszen a magas szinten kioktatott munkaerő úgy fogja itthagyni a
perifériás belterjességet, ahogy a tőke is elmenekül, ha a szerző állami álmai megvalósulnak.
Maradnak a tehetetlenek, nekik valóban egy hathatós egészségügyre lesz szükségük,
mert vagy belerokkannak a magyar tőke ostoba támogatásába, vagy eleve depresszióba
esve lesznek leszázalékoltak.
A hetedik irány már egyértelműen egy biankó társadalmi szerződésről szól,
aminek érdekében valamit tenni kell a mai és jövőbeli nyugdíjasok biztonságáért.
Érdekükben növelni kell a foglalkoztatás mértékét és idejét. De hol marad a foglalkoztatottak
érdeke ebből a szerződésből, amit ugye elsősorban velük kéne elfogadtatni?
Azzal, hogy az egydimenziós liberális doktrinát ostorozza, a szerző jól elfedi a
lényeget. Tartalmatlan és a következményekre fittyet hányó szöveget olvashattunk
mi olvasók, a többször idézett Hayek teljes félreértésével fűszerezve. Pedig a Fidesz
eddigi demagóg ámokfutására jobban vonatkozik Hayek intelme: