![]() | Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk | szoclib regi blog |
Az elmúlt napokban többször végigolvastam a Cséfalvay Zoltán és Matolcsy György
által szerkesztett "Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon"
című tanulmányt,
ami elegendő alapot adott bemutatni tisztelt olvasóimnak, hogy céljaiban hasonló,
de eszközeiben jobban körülhatárolt gazdaságpolitikai irányvonalat kell megfogalmazni,
mert a választók így megint csak érzelmek alapján tudnak majd dönteni. Kicsit sokallom
a vitairat tartalmához képest a 165 oldalt, tekintve, hogy már a miniszterelnök
áprilisi közleménye
után röviden megírtam a magam szociál-liberális válaszait.
A vitairattal szembeni legnagyobb kifogásom az, hogy csak általánosságokat fogalmaz
meg, ami túlságosan tág értelmezést ad a hatalomra pályázó cselekvőknek.
Közhely, hogy az emberért alakult ki, s nem önmagáért létezik a gazdaság, a kultúra
és a politika sem, ezért a tanulmány bírálatát az utolsó fejezettel kezdem, amelyben
az emberi erőforrásokról esik szó. A gazdaságpolitikáról majd a hétvégén vagy a
jövő héten. Az előzményekkel és a stílussal pedig csak utána, hogy a délibábként
lebegő "sikeres" Fidesz gazdaságpolitika lényegét is világosan lássuk legvégül.
VI. Humán erőforrások (146. oldal)
1. A szűk keresztmetszet: oktatás, képzés, egészség, kultúra
Azt írják a szerzők a Világbank felmérése alapján, hogy a nemzetgazdasági "[..]
immateriális vagyont elsősorban a képzett és képzetlen munkaerőből álló emberi tőke
és a kormányzati és társadalmi intézményrendszer alkotják. Bár ezeknek az összetevőknek
az aránya az adott gazdaság immateriális vagyonában országonként eltérő, elmondhatjuk,
hogy a világgazdaság vagyonának jelentős részét az emberi tőke, az emberi erőforrások
alkotják."
Erre alapozva kell az államnak a létminimum alatti jövedelmű polgárokat, de csakis
azokat támogatni. Ugyanis aki egy adott gazdasági helyzetben segítség nélkül talán
képtelen fennmaradni, az később, egy megváltozott helyzetben a hatékonnyá és a társadalom
számára is hasznos gazdasági szereplővé válhat. De erről már írtam a
szociális államról szólva. Persze a lehetőségnél is fontosabb hogy a
gazdaság kicsiben, az egyéni jellemzők figyelembevételekor is a bizalmon
alapuljon.
2. Népesedés (147. oldal)
Ebben a fejezetben a családi adózást említik megoldásként a szerzők, de szólnak
annak kellemetlen mellékhatásáról is (a 150. oldalon), hogy a nagy marginális adókulcs
változás elveszi a kedvét a munkaerő piacra való visszatéréstől a családi adózás
kedvezményezettjének. A vitairat szövegében többször is előfordul a "marginális
adókulcs" kifejezés. Mi is ez a marginális adókulcs?
marginális adókulcs: METR = 1 - (nettó jövedelem
változása) / (bruttó jövedelem változása)
A TDP által felvázolt adórendszerben a marginális adókulcs egyetlen jövedelemszintnél
változik, az adómentes jövedelemsáv felső határán, az alatt nulla (mint ahogy a
tényleges adókulcs is nulla), a fölött pedig minden jövedelemnövekmény esetében
állandó marad, miközben a tényleges adókulcs progresszív
módon tart a marginális adókulcs értékéhez. Ez a lehető legjobb megoldás arra, hogy
a progresszivitás is megmaradjon, az állam pedig adókedvezmények és a különféle
családi támogatások helyett az adózónál hagyja a felemelkedéshez
szükséges forintokat. Így az, aki épphogy a támogatásra szorulók rétege fölé emelkedett,
tovább növelhesse a tartalékait az állam bizalmából, de amennyiben az adómentes
sáv felső határán indokolatlan jövedelem-tömörülést mutat ki a statisztika (mint
ahogy jelenleg a minimálbér esetében tapasztalható), akkor az adómentes sávhatárt
az állam befagyasztja (vagy akár csökkenti is) a következő adóévben, miközben az
ellenőrzések számát növeli az adott jövedelemtartományban. Amennyiben a jövedelem-tömörülés
megszűnik, akkor a rákövetkező adóévben újra növekedhet a sávhatár. Ezzel a politikai
manőverrel a marginális adókulcs ugrás okozta tömörülés lecsökkenthető.
3. Egészségügy (150. oldal)
Azt írják a szerzők a kormány több pénztáras megoldását bírálva, hogy a "fogyasztókért,
azaz ebben az esetben a betegekért folyó verseny akkor alakulhatna ki, ha a fogyasztó
valóban dönthetne arról, hogy az adott minőségben kínált szolgáltatásért odaadja-e
azt a pénzt, amit az eladó kér. A fogyasztó azonban továbbra sem dönthet sem a biztosítás
megkötéséről, sem annak díjáról, hiszen továbbra is jogszabályban meghatározott
járulékot fizet. A pénztárak között lehet ugyan választani, azonban a fizetendő
járulék és a szolgáltatás tartalma ettől független."
A TDP által is előnyösnek tartott többpénztáras
rendszer lényege nem az árban vagy a szolgáltatás tartalmában (ezeket az állami
egészségbiztosító határozza meg) való verseny, hanem az, hogy a pénztárak tőkét
pumpálnak a rendszerbe a hatékonyság növelésére. Ezzel az előírt szolgáltatást rendszerszinten
kevesebb ráfordítással szervezik meg, ugyanis csak így keletkezhet profitjuk. A
nagyobb hatékonyság a betegek számára eredményesebb gyógyításban jelentkezik, a
társadalom számára pedig az egészségügy modernizációjában. A "rendszerszinten" kifejezés
a verseny kulcsa, ugyanis a pénztárak hosszútávon úgy növelhetik a profitjukat,
ha minél több fogyasztó tartozik hozzájuk, illetve a gyógyító intézményeket a legjobb
kihasználtsággal terhelik. A pénztárak közötti verseny abban áll, hogy amíg az egyik
pénztár preferált csúcsintézményeket ajánl hosszú várakozási listával, addig a másiknál
átlagos intézmények nyújtják a szolgáltatást rövidebb várakozási idővel. Természetesen
ez nem jelenthet járulékfizetési vagy a tényleges gyógyítási eljárásokban való különbséget,
de a több fogyasztó által választott pénztár erősödik a másik rovására, ezért beszélhetünk
versenyhelyzetről.
4. Munkahelyteremtés (153. oldal)
A szerzők a különböző decilisekbe tartozó ellátott és ellátatatlan munkanélküliek
arányát ábrázolták. A diagram mutatja, hogy a legalsó jövedelmi tizedben a legnagyobb
a munkanélküliség, tehát a beavatkozásra ott van elsősorban szükség. A részmunkaidős
alkalmazással egyetértek, de az alacsony értékű élőmunka igazi vonzóerejét az adná,
ha jövedelemadó egyáltalán nem terhelné. Az adómentes sáv és az ebből következő
progresszív adóterhelés hatására csökkenne leghatásosabban az adóteher, hatására
pedig csökkenne a munkanélküliség.
Természetesen az olcsóbbá váló munkaerő hasznosításához tőke is kell, ennek megjelenését
indítja el a vagyoni alapú rejtett jövedelem beleszámítása az adóalapba, ami egyrészt
igazságosabb módja a jövedelem meghatározásának, másrészt
a vagyon egy részének tőkésítésére ösztönzi a tulajdonosokat, tehát ezzel a politikával
a hazai tőke is megjelenik az olcsóbb munkaerő mellé. Erről a
tőkemunkáról írtam március közepén.
5. Oktatás és képzés (161. oldal)
A szerzők helyzetelemzésével egyetértek. Az alapgondolattal is, hogy "a helyes emberi
erőforrás politika idővel önmaga szabadítja fel az ehhez szükséges forrást azzal,
hogy a foglalkoztatást elősegítő programoknak köszönhetően az adófizetői bázis növekedésével
az adóbevételek nőnek, a munkanélküliséggel kapcsolatos szociális kiadások pedig
csökkennek. A szükséges forrást a költségvetésnek tehát legrosszabb esetben is csak
átmeneti időre kell hiteleznie."
Igen, ez a kulcsszó: "hitelezni"! A TDP
szerint az állam a közoktatásban nem (mert ugye azt mindenki igénybe veszi) de a
felsőoktatásban az oktatásra fordított összeget az egyén számlájára írja mint tartozást,
amit adófizetőként majd (nagy eséllyel) megtérít, de ha más ország adófizetőjeként
hasznosítja a megszerzett tudást, akkor is köteles lesz a jövedelmével arányos ütemezéssel
megtéríteni. Ezzel a hitelezési módszerrel a külföldi egyetemeken való tanulás is
beilleszthető a rendszerbe. A hitelt az önkormányzaton keresztül igényelheti az
arra érdemes, aki aztán a hazai vagy külföldi felsőoktatási intézménynek az oktatás
piaci árát fizeti meg. Ezzel a politikával a hazai felsőoktatás piacosítása, és
a globális tudáspiacra való nyitottság egyaránt lehetővé válik.