Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

Az elmúlt napokban többször végigolvastam a Cséfalvay Zoltán és Matolcsy György által szerkesztett "Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon" című tanulmányt, ami elegendő alapot adott bemutatni tisztelt olvasóimnak, hogy céljaiban hasonló, de eszközeiben jobban körülhatárolt gazdaságpolitikai irányvonalat kell megfogalmazni, mert a választók így megint csak érzelmek alapján tudnak majd dönteni. Kicsit sokallom a vitairat tartalmához képest a 165 oldalt, tekintve, hogy már a miniszterelnök áprilisi közleménye után röviden megírtam a magam szociál-liberális válaszait. A vitairattal szembeni legnagyobb kifogásom az, hogy csak általánosságokat fogalmaz meg, ami túlságosan tág értelmezést ad a hatalomra pályázó cselekvőknek.

Közhely, hogy az emberért alakult ki, s nem önmagáért létezik a gazdaság, a kultúra és a politika sem, ezért a tanulmány bírálatát az utolsó fejezettel kezdem, amelyben az emberi erőforrásokról esik szó. A gazdaságpolitikáról majd a hétvégén vagy a jövő héten. Az előzményekkel és a stílussal pedig csak utána, hogy a délibábként lebegő "sikeres" Fidesz gazdaságpolitika lényegét is világosan lássuk legvégül.

VI. Humán erőforrások (146. oldal)

1. A szűk keresztmetszet: oktatás, képzés, egészség, kultúra

Azt írják a szerzők a Világbank felmérése alapján, hogy a nemzetgazdasági "[..] immateriális vagyont elsősorban a képzett és képzetlen munkaerőből álló emberi tőke és a kormányzati és társadalmi intézményrendszer alkotják. Bár ezeknek az összetevőknek az aránya az adott gazdaság immateriális vagyonában országonként eltérő, elmondhatjuk, hogy a világgazdaság vagyonának jelentős részét az emberi tőke, az emberi erőforrások alkotják."
Erre alapozva kell az államnak a létminimum alatti jövedelmű polgárokat, de csakis azokat támogatni. Ugyanis aki egy adott gazdasági helyzetben segítség nélkül talán képtelen fennmaradni, az később, egy megváltozott helyzetben a hatékonnyá és a társadalom számára is hasznos gazdasági szereplővé válhat. De erről már írtam a szociális államról szólva. Persze a lehetőségnél is fontosabb hogy a gazdaság kicsiben, az egyéni jellemzők figyelembevételekor is a bizalmon alapuljon.

2. Népesedés (147. oldal)

Ebben a fejezetben a családi adózást említik megoldásként a szerzők, de szólnak annak kellemetlen mellékhatásáról is (a 150. oldalon), hogy a nagy marginális adókulcs változás elveszi a kedvét a munkaerő piacra való visszatéréstől a családi adózás kedvezményezettjének. A vitairat szövegében többször is előfordul a "marginális adókulcs" kifejezés. Mi is ez a marginális adókulcs?

marginális adókulcs: METR = 1 - (nettó jövedelem változása) / (bruttó jövedelem változása)

A TDP által felvázolt adórendszerben a marginális adókulcs egyetlen jövedelemszintnél változik, az adómentes jövedelemsáv felső határán, az alatt nulla (mint ahogy a tényleges adókulcs is nulla), a fölött pedig minden jövedelemnövekmény esetében állandó marad, miközben a tényleges adókulcs progresszív módon tart a marginális adókulcs értékéhez. Ez a lehető legjobb megoldás arra, hogy a progresszivitás is megmaradjon, az állam pedig adókedvezmények és a különféle családi támogatások helyett az adózónál hagyja a felemelkedéshez szükséges forintokat. Így az, aki épphogy a támogatásra szorulók rétege fölé emelkedett, tovább növelhesse a tartalékait az állam bizalmából, de amennyiben az adómentes sáv felső határán indokolatlan jövedelem-tömörülést mutat ki a statisztika (mint ahogy jelenleg a minimálbér esetében tapasztalható), akkor az adómentes sávhatárt az állam befagyasztja (vagy akár csökkenti is) a következő adóévben, miközben az ellenőrzések számát növeli az adott jövedelemtartományban. Amennyiben a jövedelem-tömörülés megszűnik, akkor a rákövetkező adóévben újra növekedhet a sávhatár. Ezzel a politikai manőverrel a marginális adókulcs ugrás okozta tömörülés lecsökkenthető.

3. Egészségügy (150. oldal)

Azt írják a szerzők a kormány több pénztáras megoldását bírálva, hogy a "fogyasztókért, azaz ebben az esetben a betegekért folyó verseny akkor alakulhatna ki, ha a fogyasztó valóban dönthetne arról, hogy az adott minőségben kínált szolgáltatásért odaadja-e azt a pénzt, amit az eladó kér. A fogyasztó azonban továbbra sem dönthet sem a biztosítás megkötéséről, sem annak díjáról, hiszen továbbra is jogszabályban meghatározott járulékot fizet. A pénztárak között lehet ugyan választani, azonban a fizetendő járulék és a szolgáltatás tartalma ettől független."

A TDP által is előnyösnek tartott többpénztáras rendszer lényege nem az árban vagy a szolgáltatás tartalmában (ezeket az állami egészségbiztosító határozza meg) való verseny, hanem az, hogy a pénztárak tőkét pumpálnak a rendszerbe a hatékonyság növelésére. Ezzel az előírt szolgáltatást rendszerszinten kevesebb ráfordítással szervezik meg, ugyanis csak így keletkezhet profitjuk. A nagyobb hatékonyság a betegek számára eredményesebb gyógyításban jelentkezik, a társadalom számára pedig az egészségügy modernizációjában. A "rendszerszinten" kifejezés a verseny kulcsa, ugyanis a pénztárak hosszútávon úgy növelhetik a profitjukat, ha minél több fogyasztó tartozik hozzájuk, illetve a gyógyító intézményeket a legjobb kihasználtsággal terhelik. A pénztárak közötti verseny abban áll, hogy amíg az egyik pénztár preferált csúcsintézményeket ajánl hosszú várakozási listával, addig a másiknál átlagos intézmények nyújtják a szolgáltatást rövidebb várakozási idővel. Természetesen ez nem jelenthet járulékfizetési vagy a tényleges gyógyítási eljárásokban való különbséget, de a több fogyasztó által választott pénztár erősödik a másik rovására, ezért beszélhetünk versenyhelyzetről.

4. Munkahelyteremtés (153. oldal)

A szerzők a különböző decilisekbe tartozó ellátott és ellátatatlan munkanélküliek arányát ábrázolták. A diagram mutatja, hogy a legalsó jövedelmi tizedben a legnagyobb a munkanélküliség, tehát a beavatkozásra ott van elsősorban szükség. A részmunkaidős alkalmazással egyetértek, de az alacsony értékű élőmunka igazi vonzóerejét az adná, ha jövedelemadó egyáltalán nem terhelné. Az adómentes sáv és az ebből következő progresszív adóterhelés hatására csökkenne leghatásosabban az adóteher, hatására pedig csökkenne a munkanélküliség.
Természetesen az olcsóbbá váló munkaerő hasznosításához tőke is kell, ennek megjelenését indítja el a vagyoni alapú rejtett jövedelem beleszámítása az adóalapba, ami egyrészt igazságosabb módja a jövedelem meghatározásának, másrészt a vagyon egy részének tőkésítésére ösztönzi a tulajdonosokat, tehát ezzel a politikával a hazai tőke is megjelenik az olcsóbb munkaerő mellé. Erről a tőkemunkáról írtam március közepén.

5. Oktatás és képzés (161. oldal)

A szerzők helyzetelemzésével egyetértek. Az alapgondolattal is, hogy "a helyes emberi erőforrás politika idővel önmaga szabadítja fel az ehhez szükséges forrást azzal, hogy a foglalkoztatást elősegítő programoknak köszönhetően az adófizetői bázis növekedésével az adóbevételek nőnek, a munkanélküliséggel kapcsolatos szociális kiadások pedig csökkennek. A szükséges forrást a költségvetésnek tehát legrosszabb esetben is csak átmeneti időre kell hiteleznie."
Igen, ez a kulcsszó: "hitelezni"! A TDP szerint az állam a közoktatásban nem (mert ugye azt mindenki igénybe veszi) de a felsőoktatásban az oktatásra fordított összeget az egyén számlájára írja mint tartozást, amit adófizetőként majd (nagy eséllyel) megtérít, de ha más ország adófizetőjeként hasznosítja a megszerzett tudást, akkor is köteles lesz a jövedelmével arányos ütemezéssel megtéríteni. Ezzel a hitelezési módszerrel a külföldi egyetemeken való tanulás is beilleszthető a rendszerbe. A hitelt az önkormányzaton keresztül igényelheti az arra érdemes, aki aztán a hazai vagy külföldi felsőoktatási intézménynek az oktatás piaci árát fizeti meg. Ezzel a politikával a hazai felsőoktatás piacosítása, és a globális tudáspiacra való nyitottság egyaránt lehetővé válik.