![]() | Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk | szoclib regi blog |
Tegnap már írtam Cséfalvay Zoltán és Matolcsy György
által szerkesztett "Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon"
című tanulmányról
az emberi erőforrások kapcsán, most a gazdaságpolitikai megalapozásról és az állami
beavatkozásról szóló rész kritikája következik.
A gazdaságelméleti alapvetés (61. oldaltól) a kormány politikájának bírálatával
kezdődik, azonban a Gyurcsány kormány nem a megszorítások útját tervezte, csak belátta,
hogy megszorítások nélkül nem lehet visszatérni a 2000-ben (nem 2002-ben) elhagyott
egészséges fejlődés útjára. Az a fajta alapvetés, amely a társadalom produktív tagjaitól
beszedett adót valamilyen (akár jó szándékúnak is nevezhető) totális gazdaságelmélet
szerint visszaosztja hosszú távon kudarcra van ítélve az elmélet számára láthatatlan
mikrofolyamatok miatt. Már a makrogazdaságról írott
szövegemben beszéltem
Robert Lucas kétségeiről a nagy gazdasági tervekkel kapcsolatban, az ő gondolatát
idézem:
Feltéve, hogy minden ökonometriai modell struktúrája a gazdasági szereplők optimális
magatartási szabályait
tükrözi, és ezek az optimális döntések a döntéshozók számára releváns idősorok struktúrájának
megváltozásával együtt szisztematikusan megváltoznak, akkor teljesül, hogy bármely,
a gazdaságpolitikában bekövetkező változás megváltoztatja az ökonometriai modellek
struktúráját.
Ebből következően a vitairatban szereplő (angolszász, európai-kontinentális és ázsiai)
modellek mágikus összevegyítése túl kevés a felmerülő gondok megoldására. A szerzők
végkövetkeztetése szerint a szolgáltatásokon nyugvó belföldi piacot kell erősíteni,
különösen a globális piaccal szemben. Az persze nem téma, hogy a színvonalas szolgáltatáshoz
ténylegesen megtermelt áruk importja szükségeltetik, amit a szolgáltatások kampányszerű
támogatása mellett biztosan a globális piac fog jámbor módon olcsón a rendelkezésünkre
bocsátani - ahogy azt a szerzők elképzelik. Idézem az erről szóló kampányszöveget,
kiemelve vastagon a gondolatiság csúcsát (87. oldal):
A gazdasági felzárkózásra alkalmas sajátos magyar modell talán legfontosabb eleme
ezért az, hogy döntően a belföldi piac erősödésére érdemes építeni a felzárkózást.
A külföldi működőtőke beáramlás új szakasza is alapvetően akkor nyerhető meg, ha
a szolgáltató szektor, a fizikai és humán infrastruktúra, az üzleti szolgáltatások,
az egészségügy és oktatás területein üzletet kínálunk a befektetőknek.
A hátrányból akkor lehet előnyt kovácsolni és a gyengeségekből akkor lehet erősségeket
varázsolni, ha a korábbi előnyünket használjuk fel a korábbi gyengeségek átfordítására.
A korábbi előnyünk a külföldi működőtőke beáramlás, az erős magángazdaság, a külső
nyitás és a munkaerő-piac rugalmassága, ezeket a tényezőket most érdemes felhasználni
a belföldi piac, a hazai kis- és középvállalkozások, az infrastruktúra és a szolgáltató
szektor fejlesztésére.
Persze azért érdemes észrevenni a szöveg értelmezésekor, hogy milyen területeken
(aláhúzással kiemeltem) kínál üzletet a polgári gazdaság képviselője a befektetőknek,
akik ugye a profit (meg eféle második-utas szitokszó) érdekében jönnek...
De nem is a harmadik út legfőbb jellemzője (hogy immár a szabadelvűséget is magáévá
teszi a Magyar Polgári Program - legalábbis szavakban) a probléma, hanem az, hogy
továbbra is a kézi irányítás marad a vezérelve. Szó sincs az állami szerepek intézményesítéséről,
a kormány a szubjektív döntnök szerepében ott avatkozik be, ahol csak akar, gyanúm
szerint az 1998-2002 kormányzás során követett felületes dokumentáltsággal.
A TDP mindezekkel a vezérlő törekvésekkel szemben a visszafogott szabályozást részesíti
előnyben, mint ahogy ezt a polgári kormány is tette, de csak 2000-ig. A mindenkori
kormánynak ez a feladata, hogy a törvényadta kereteken belül úgy szabályozza a gazdaságot,
hogy a globális hatások ne bonthassák meg az egyensúlyt. Az Orbán kormány 2000 után
rátért a második útra, amin haladva már csak a belső kereslet fokozására ügyelt.
Sajnos ez a reálbérek növelését jelentette elsősorban. Csakis addig engedhető meg
a gazdaság belső kereslettel való élénkítése, amíg ez nem jelenti a reálbérek alaptalan
(GDP-nél nagyobb) növekedését. A KSH
adatsorai mutatják, hogy a GDP növekedése a 2000 utáni időszakban is átlagos
4-4.5% körüli maradt - erre volt képes a magyar gazdaság, miközben a reálbér növekedése
2001-ben 6.3%-kal, 2002-ben 13.3%-kal nőtt - ezt jelentette az élénkítés. Még 2003-ban
is 9% fölötti volt a reálbér-növekedés, ami az 1995 után stabilizálódott fejlődést
tette semmivé. Nos, ilyen az aranykor délibábja. A valódi stabilitás visszaállítása
politikai okokból 2006-ig késett, de ennek részleteiről majd holnap.