Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

Tegnap már írtam Cséfalvay Zoltán és Matolcsy György által szerkesztett "Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon" című tanulmányról az emberi erőforrások kapcsán, most a gazdaságpolitikai megalapozásról és az állami beavatkozásról szóló rész kritikája következik.

A gazdaságelméleti alapvetés (61. oldaltól) a kormány politikájának bírálatával kezdődik, azonban a Gyurcsány kormány nem a megszorítások útját tervezte, csak belátta, hogy megszorítások nélkül nem lehet visszatérni a 2000-ben (nem 2002-ben) elhagyott egészséges fejlődés útjára. Az a fajta alapvetés, amely a társadalom produktív tagjaitól beszedett adót valamilyen (akár jó szándékúnak is nevezhető) totális gazdaságelmélet szerint visszaosztja hosszú távon kudarcra van ítélve az elmélet számára láthatatlan mikrofolyamatok miatt. Már a makrogazdaságról írott szövegemben beszéltem Robert Lucas kétségeiről a nagy gazdasági tervekkel kapcsolatban, az ő gondolatát idézem:

Feltéve, hogy minden ökonometriai modell struktúrája a gazdasági szereplők optimális magatartási szabályait
tükrözi, és ezek az optimális döntések a döntéshozók számára releváns idősorok struktúrájának megváltozásával együtt szisztematikusan megváltoznak, akkor teljesül, hogy bármely, a gazdaságpolitikában bekövetkező változás megváltoztatja az ökonometriai modellek struktúráját.

Ebből következően a vitairatban szereplő (angolszász, európai-kontinentális és ázsiai) modellek mágikus összevegyítése túl kevés a felmerülő gondok megoldására. A szerzők végkövetkeztetése szerint a szolgáltatásokon nyugvó belföldi piacot kell erősíteni, különösen a globális piaccal szemben. Az persze nem téma, hogy a színvonalas szolgáltatáshoz ténylegesen megtermelt áruk importja szükségeltetik, amit a szolgáltatások kampányszerű támogatása mellett biztosan a globális piac fog jámbor módon olcsón a rendelkezésünkre bocsátani - ahogy azt a szerzők elképzelik. Idézem az erről szóló kampányszöveget, kiemelve vastagon a gondolatiság csúcsát (87. oldal):

A gazdasági felzárkózásra alkalmas sajátos magyar modell talán legfontosabb eleme ezért az, hogy döntően a belföldi piac erősödésére érdemes építeni a felzárkózást. A külföldi működőtőke beáramlás új szakasza is alapvetően akkor nyerhető meg, ha a szolgáltató szektor, a fizikai és humán infrastruktúra, az üzleti szolgáltatások, az egészségügy és oktatás területein üzletet kínálunk a befektetőknek. A hátrányból akkor lehet előnyt kovácsolni és a gyengeségekből akkor lehet erősségeket varázsolni, ha a korábbi előnyünket használjuk fel a korábbi gyengeségek átfordítására. A korábbi előnyünk a külföldi működőtőke beáramlás, az erős magángazdaság, a külső nyitás és a munkaerő-piac rugalmassága, ezeket a tényezőket most érdemes felhasználni a belföldi piac, a hazai kis- és középvállalkozások, az infrastruktúra és a szolgáltató szektor fejlesztésére.

Persze azért érdemes észrevenni a szöveg értelmezésekor, hogy milyen területeken (aláhúzással kiemeltem) kínál üzletet a polgári gazdaság képviselője a befektetőknek, akik ugye a profit (meg eféle második-utas szitokszó) érdekében jönnek...
De nem is a harmadik út legfőbb jellemzője (hogy immár a szabadelvűséget is magáévá teszi a Magyar Polgári Program - legalábbis szavakban) a probléma, hanem az, hogy továbbra is a kézi irányítás marad a vezérelve. Szó sincs az állami szerepek intézményesítéséről, a kormány a szubjektív döntnök szerepében ott avatkozik be, ahol csak akar, gyanúm szerint az 1998-2002 kormányzás során követett felületes dokumentáltsággal.

A TDP mindezekkel a vezérlő törekvésekkel szemben a visszafogott szabályozást részesíti előnyben, mint ahogy ezt a polgári kormány is tette, de csak 2000-ig. A mindenkori kormánynak ez a feladata, hogy a törvényadta kereteken belül úgy szabályozza a gazdaságot, hogy a globális hatások ne bonthassák meg az egyensúlyt. Az Orbán kormány 2000 után rátért a második útra, amin haladva már csak a belső kereslet fokozására ügyelt. Sajnos ez a reálbérek növelését jelentette elsősorban. Csakis addig engedhető meg a gazdaság belső kereslettel való élénkítése, amíg ez nem jelenti a reálbérek alaptalan (GDP-nél nagyobb) növekedését. A KSH adatsorai mutatják, hogy a GDP növekedése a 2000 utáni időszakban is átlagos 4-4.5% körüli maradt - erre volt képes a magyar gazdaság, miközben a reálbér növekedése 2001-ben 6.3%-kal, 2002-ben 13.3%-kal nőtt - ezt jelentette az élénkítés. Még 2003-ban is 9% fölötti volt a reálbér-növekedés, ami az 1995 után stabilizálódott fejlődést tette semmivé. Nos, ilyen az aranykor délibábja. A valódi stabilitás visszaállítása politikai okokból 2006-ig késett, de ennek részleteiről majd holnap.