Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

atomkor
Gazdaság és közösség
2009-01-02 14:10

Olvasva Egy Elefánt följegyzései közt egy jövőbeni Magyar Libertárius Párt választási kampány-megnyitóról szóló fantáziaképet, be kellett látnom, hogy kevés dologban tér el a véleményünk, de abban nagyon. Magam is a szabad piacgazdaságot tartom a helyes megoldásnak a munkamegosztás problémáira, tehát a tőke- és a munkaerő szabad áramlása mellett állok. Abban van köztünk eltérés, hogy amíg Tallián Miklós az emberi létet a gazdaságra (sőt talán a tőkére) szűkíti le, az adott pillanatban hatékony erőforrások optimális fölhasználására, addig én úgy gondolom, hogy az erőforrások sokkal bővebbek annál, mint amit blogtársam föltételez és olyan hevesen megvéd. Bár az arrogáns nyelvezet palástolja az érvek hiányát, mégis egyértelmű, hogy a Laissez-faire elv az, amely szerint a szabad piac működne, ha a csúnya állam nem piszkálna bele. Republikánus barátom lenézéssel tekint mindenfajta társadalmi tervezésre, jövőképre, azok megvalósulási bizonytalansága miatt.

A totális, kötelező érvényű tervekről nekem is megvan a sommás (gúnyos vagy elitélő) véleményem, de mivel tudom, hogy mindannyian állításokat fogalmazunk meg a jövőre nézve, előrevivőnek tartom ezeknek a terveknek a kifecsegését, a társadalmi kommunikációt. Nem hiszem, hogy a kommunikáció során megjelenő hazugságok, tévedések vagy redundáns mondatok miatt magát a kommunikációt kéne betiltani, pedig blogtársam többször is megfogalmaz hasonló tartalmú elvárást a számára idegen gondolatmenetekkel kapcsolatban. Azonban a minták közti szelektálás egyúttal valamiféle vakságot jelent, az emberi civilizáció, a tudomány fejlődése folyamatos modellalkotást és a hibásnak bizonyult modellek elvetését jelentette. Persze az érvénytelen modelleket sem kéne az ismereteink közül száműzni, hiszen a dogmatizmustól csak úgy maradhatunk mentesek, ha a tévútjainkat is számon tartjuk és nem csak az igazságnak tekintett modellt forgatjuk imamalomként. Az már nyilvánvaló a megismerésről szóló viták alapján, hogy a tudomány sem valamiféle abszolút igazság hordozója, inkább a valóságról szóló mondatok hiányos, de hatékony egyvelege, amit a nézetek ütköztetésével gyúrunk a közösség számára elfogadható formára. Elszomorít, amikor Miklós egy inkvizítor önteltségével ítélkezik, ahelyett, hogy magyarázna, érvelne!

Van azonban egy másik oldala a kapitalista gazdaságnak is, a változékonyság egyedisége, ami annál inkább kiszolgáltatottá teszi az emberi atomokat, minél inkább globálissá válik a rendszer. Egy sikeres termelési forma kedvező módon növeli a megfelelő hajlammal, képességgel rendelkezők életesélyeit. Ugyanakkor az aktuális követelményeknek meg nem felelőket nyomorra, pusztulásra ítéli. Amíg a termelési formák közti átmenet nemzedékekig tartott, addig az alkalmazkodás joggal elvárható volt a kapitalizmus atomjaitól, az egyénektől, de ma már ez nincs így. A termelési formák ugrásszerű átmeneteihez sem a tőkés, sem a munkás nem képes alkalmazkodni, a válságok értékes emberi életeket tesznek tönkre. Ugyanis a csereérték totálisan leegyszerűsíti az emberi hasznosságot is az adott pillanatra, az adott termelési-fogyasztási formának való megfelelés mértékében. Aki megfelel a kialakult gazdasági formának, az megerősödik, aki nem, az legrosszabb esetben éhenhal, de mindenképpen súlyos egészségi vagy mentális sérülést szenved. A formák azonban változnak, az elveszett emberek képességei pedig az új termelési formára áttérve már csak töredékesen állíthatók vissza, ha a létezés minimumfeltételeit nem biztosítja a társadalom számukra akkor, amikor a piac számára értéktelenek.

Lehet, hogy a termelési mechanizmus és a növekedés fundamentalista hívei számára mellékes, ami néhány ember-atom számára félelmetes, szenvedést okozó vagy halálos a valóság, miközben az átlagos mutatók pozitívumot jeleznek, illetve a trendet éppenséggel helyrebillentik a válságok, de az egyén piaci atomizálásával szemben mindig is ellensúlyt képezett a tudatos-tudattalan társadalmi kommunikáció, a közösségi lét megőrzésére irányuló törekvés. A közösségben pedig nem a pillanatnyi teljesítmény, hanem az egész életteljesítmény számít. Igaz, hogy az életteljesítménnyel szemben közösségi elvárások is változnak, de a gazdaságnál talán lassabban és emberibb léptékben. A közösség feladata tehát, hogy az egyén számára védelmet adjon a gazdaság embertelen változásaival szemben.

Nagyobb közösségünk, a Köztársaság államának feladata, hogy ezt a védelmet megszervezze. A TDP által elfogadható államhatalom nem gazdasági szereplőként vagy célok meghatározásával teszi a dolgát, hiszen a termelő erőket az egyének szükségletei és képességei maguktól is meghatározzák, elegendő, ha hiteles közvetítő marad az állam. A kialakult gazdasági formákhoz alkalmazkodni képtelen polgárok számára biztosítja a létminimumot, amennyiben azt saját megtakarításukból nem képesek fedezni, de megköveteli hogy a nehézségeiken felülkerekedve viszonozzák a közösség nyújtotta segítséget. A közösséget képviselve a törvény erejével fogalmazza meg és ellenőrzi a társadalmi normákhoz való alkalmazkodást, bünteti a közösség bizalmával való visszaélést.