Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk

szoclib regi blog

verseny
A kapitalizmus védelmében
2009-01-24 15:10

Tegnap a magyar közösség piacellenességéről írtam, ami egyben a köz versenyellenességét is jelenti. Pedig a verseny hozza a kapitalizmus vitathatatlan eredményeit: a hatékony alkalmazkodást a külvilághoz, a nehézségek gyors fölismerését és a megoldások bőségét. Az alkalmazkodás hatékonyságának sikere mellett azonban a rivalizáló megoldások okozta újabb nehézségekkel is meg kell küzdenünk, ami mindenképpen a megoldások összehangolását, valamilyen együttműködést követel. Sokan ezt az együttműködést csak a központi tervezés, központosított elosztás formájában tudják elképzelni. Valóban szükség van a fölismert következmények szerinti közösségi föllépésre, de ezt csak olyan formában és mértékben, hogy az alkalmazkodás szabadságát ne korlátozzuk. Az adózás a közösségi feladatok jól bevált erőforrása, de vajon a jóléti állam a megoldás-e a bajokra, vagy éppen mélyíti a válságokat?

Olvasom, hogy nincs válságban a kapitalizmus, csak a kapitalizmusban van válság. A kárvallottak szempontjából mindegy ugyan, hogy bajban van a gazdaság, vagy a gazdaságban van baj, de azért "bizakodjunk", ez a létező világok legjobbika, így a válságok sem fognak elmaradni. A kapitalizmus a gazdaság olyan formája, amely a cserén és a tulajdonon alapul. A termeléshez felhasznált anyag és energia csereértékét azok szűkössége szabja meg, ez a termelés természetes korlátja. A termelőeszközök esetében azonban a szűkösségen kívül egy másik tényező is meghatározó, mégpedig a tulajdonosok várakozása. Amennyiben a termelés visszaesése várható, akkor a termelőeszközök pótlása (a beruházás) is csökken, tehát ezzel még gyorsítja is a termelés visszaesését. Ez a jelenség független a munkaerő tulajdonságaitól és viselkedésétől, hiszen munka használati értéke, a bér meghatározása hasonló az anyag és energia csereértékének meghatározásához, a szűkössége határozza meg az értékét.

(Elméletileg ugyan a munkásnak is lehetősége van eldönteni, hogy belép-e a termelésbe, vagy sem, de a valóságban a fogyasztása egy bizonyos szint alá nem csökkenhet, ezért ebben a döntésében kényszer alatt áll. Utóbbi állítás persze csak a tulajdon nélküli proletárra érvényes teljes mértékben, de a lényegen nem változtat. Csakis a termelőeszközök tulajdonosa szabad, az is csak addig, amíg eldöntheti, hogy termel, vagy fogyasztási javakra cseréli a tulajdonát válság idején. De nem akarok a munka-tőke ellentétpár vizsgálatában elmerülni, ezért a továbbiakban azzal a durva föltételezéssel élek, hogy a munkát automatizált rendszerek végzik, azaz csak tulajdonosok vannak. Mindössze azt kívánom bebizonyítani, hogy ebben az esetben is létrejönnek válságok, a vagyoni különbségek pedig törvényszerűen növekednek.)

Tehát modellünkben csak tulajdonosok vannak, amelyek vagyonuk egy részét termelőeszközökre fordítják és csak a profitot költik fogyasztásra. Rajtuk kívül létezik az állam, amely az adóbevételekből a közösség jóléti igényeit elégíti ki, azaz a közösség erejét képviseli. Az állam a termeléssel (fogyasztással) arányosan adóztatja meg termelő polgárait, tehát ha a termelés visszaesik, akkor a termelésben résztvevők és az állam bevételei egyformán csökkennek. Minél nagyobb a tulajdonos vagyona, annál kisebb részét kell a termelőeszközökre fordítani, kockáztatni, hogy a tulajdonos fogyasztásához szükséges profit létrejöjjön. Ebből következően a kockázatból adódó veszteség mindig a kisebb vagyont sújtja, a termelés visszaesése pedig még a közösség erejét is. Tehát a profitverseny folyamán a nagy vagyonok erősödése folytatódik, miközben a kockázatok terhétől a kisvagyonok tulajdonosai tönkremennek vagy legalábbis elszegényednek. Azzal, hogy az állam csak a termelésbe vitt vagyont adóztatja meg, még gyorsítja is ezt a folyamatot, hiszen pontosan azok a tulajdonosok (a tőkések) viselik az adóterheket, aki rész vesznek a versenyben, akik működtetik a termelést. A nem tőkésített vagyon adómentessége a kapitalizmus megcsúfolása, a feudalista rendszer szekularizált változatához vezet, ahol a vagyonos urak ugyanúgy előjogokkal bírnak a tőkés polgárok (burzsoák) ezreivel és a tönkrement polgárok (civilek) szociális támogatásra szoruló tömegeivel szemben.

A TDP a kapitalizmus pártja, ugyanis a magántulajdon védelme és a cselekvési szabadság biztosítása mellett a rendszer stabilitásának megőrzésére is törekszik. Ugyanakkor, fölismerve a tulajdonosok döntéséből fakadó hatásokat, a ciklikus válságok csökkentésére a reálkamattal és a nem tőkésített vagyon értékével arányos vagyonadó bevezetését javasolja programjának egyik legfontosabb elemeként. Ezt az adót kivetve ugyanis az államnak mindenkor a termelékenységgel arányos forrásai lennének a válságok csillapítására, függetlenül a tulajdonosok döntéseitől, elkerülve az adó termelésvisszafogó hatását. Éppen ellenkezőleg, a tulajdonosokat is jobban késztetné a vagyonteher a termelésbe való belépésre, hiszen az adózásból adódó veszteséget a termelésből származó profittal (bőven) tudják fedezni. Tehát nem elég a munka terheit csökkenteni a tőke idevonzására, hanem a vagyont is terhelni kell a kapitalizmus védelmében.