Tudományos Demokrácia Pártja racionalizmus - befolyásolás helyett, tudásmegosztás, összefüggések keresése, folyamatos kommunikáció a megegyezésig, hogy végül erkölcsösek lehessünk
verseny A kapitalizmus védelmében 2009-01-24 15:10
Tegnap a magyar közösség piacellenességéről írtam, ami
egyben a köz versenyellenességét is jelenti. Pedig a verseny hozza a kapitalizmus
vitathatatlan eredményeit: a hatékony alkalmazkodást a külvilághoz, a nehézségek
gyors fölismerését és a megoldások bőségét. Az alkalmazkodás hatékonyságának sikere
mellett azonban a rivalizáló megoldások okozta újabb nehézségekkel is meg kell küzdenünk,
ami mindenképpen a megoldások összehangolását, valamilyen együttműködést követel.
Sokan ezt az együttműködést csak a központi tervezés, központosított elosztás formájában
tudják elképzelni. Valóban szükség van a fölismert következmények szerinti közösségi
föllépésre, de ezt csak olyan formában és mértékben, hogy az alkalmazkodás szabadságát
ne korlátozzuk. Az adózás a közösségi feladatok jól bevált erőforrása, de vajon
a jóléti állam a megoldás-e a bajokra, vagy éppen mélyíti a válságokat?
Olvasom,
hogy nincs válságban a kapitalizmus, csak a kapitalizmusban van válság. A kárvallottak
szempontjából mindegy ugyan, hogy bajban van a gazdaság, vagy a gazdaságban van
baj, de azért "bizakodjunk", ez a létező világok legjobbika, így a válságok sem
fognak elmaradni. A kapitalizmus a gazdaság olyan formája, amely a cserén és a tulajdonon
alapul. A termeléshez felhasznált anyag és energia csereértékét azok szűkössége
szabja meg, ez a termelés természetes korlátja. A termelőeszközök esetében azonban
a szűkösségen kívül egy másik tényező is meghatározó, mégpedig a tulajdonosok várakozása.
Amennyiben a termelés visszaesése várható, akkor a termelőeszközök pótlása (a
beruházás) is csökken, tehát ezzel még gyorsítja is a termelés visszaesését. Ez
a jelenség független a munkaerő tulajdonságaitól és viselkedésétől, hiszen munka
használati értéke, a bér meghatározása hasonló az anyag és energia csereértékének
meghatározásához, a szűkössége határozza meg az értékét.
(Elméletileg ugyan a munkásnak is lehetősége van eldönteni, hogy belép-e a termelésbe,
vagy sem, de a valóságban a fogyasztása egy bizonyos szint alá nem csökkenhet, ezért
ebben a döntésében kényszer alatt áll. Utóbbi állítás persze csak a tulajdon nélküli
proletárra érvényes teljes mértékben, de a lényegen nem változtat. Csakis a termelőeszközök
tulajdonosa szabad, az is csak addig, amíg eldöntheti, hogy termel, vagy fogyasztási
javakra cseréli a tulajdonát válság idején. De nem akarok a munka-tőke ellentétpár
vizsgálatában elmerülni, ezért a továbbiakban azzal a durva föltételezéssel élek,
hogy a munkát automatizált rendszerek végzik, azaz csak tulajdonosok vannak. Mindössze
azt kívánom bebizonyítani, hogy ebben az esetben is létrejönnek válságok, a vagyoni
különbségek pedig törvényszerűen növekednek.)
Tehát modellünkben csak tulajdonosok vannak, amelyek vagyonuk egy részét termelőeszközökre
fordítják és csak a profitot költik fogyasztásra. Rajtuk kívül létezik az állam,
amely az adóbevételekből a közösség jóléti igényeit elégíti ki, azaz a közösség
erejét képviseli. Az állam a termeléssel (fogyasztással)arányosan
adóztatja meg termelő polgárait, tehát ha a termelés visszaesik, akkor
a termelésben résztvevők és az állam bevételei egyformán csökkennek. Minél nagyobb
a tulajdonos vagyona, annál kisebb részét kell a termelőeszközökre fordítani, kockáztatni,
hogy a tulajdonos fogyasztásához szükséges profit létrejöjjön. Ebből következően
a kockázatból adódó veszteség mindig a kisebb vagyont sújtja, a termelés visszaesése
pedig még a közösség erejét is. Tehát a profitverseny folyamán a nagy
vagyonok erősödése folytatódik, miközben a kockázatok terhétől a kisvagyonok tulajdonosai
tönkremennek vagy legalábbis elszegényednek. Azzal, hogy az állam csak a termelésbe
vitt vagyont adóztatja meg, még gyorsítja is ezt a folyamatot, hiszen pontosan azok
a tulajdonosok (a tőkések) viselik az adóterheket, aki rész vesznek a versenyben,
akik működtetik a termelést. A nem tőkésített vagyon adómentessége a kapitalizmus
megcsúfolása, a feudalista rendszer szekularizált változatához vezet, ahol a vagyonos
urak ugyanúgy előjogokkal bírnak a tőkés polgárok (burzsoák) ezreivel és a tönkrement
polgárok (civilek) szociális támogatásra szoruló tömegeivel szemben.
A TDPa kapitalizmus pártja, ugyanis a magántulajdon
védelme és a cselekvési szabadság biztosítása mellett a rendszer stabilitásának
megőrzésére is törekszik. Ugyanakkor, fölismerve a tulajdonosok döntéséből
fakadó hatásokat, a ciklikus válságok csökkentésére a reálkamattal és a nem tőkésített
vagyon értékével arányos vagyonadó bevezetését javasolja programjának
egyik legfontosabb elemeként. Ezt az adót kivetve ugyanis az államnak mindenkor
a termelékenységgel arányos forrásai lennének a válságok csillapítására, függetlenül
a tulajdonosok döntéseitől, elkerülve az adó termelésvisszafogó hatását. Éppen ellenkezőleg,
a tulajdonosokat is jobban késztetné a vagyonteher a
termelésbe való belépésre, hiszen az adózásból adódó veszteséget a termelésből származó
profittal (bőven) tudják fedezni. Tehát nem elég a munka terheit csökkenteni
a tőke idevonzására, hanem a vagyont is terhelni kell a kapitalizmus védelmében.